Fekete hóesés - XIX.

XIX. RÉSZ

Hogy a frissen érkezők a színpadias látvány helyen mit pillantottak meg, az Magliani meséjéből közvetlenül nem derül ki, de összerakhatjuk.

Még egyszer a színpadi szituáció:

„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó”

A következő mondatban Magliani a dezinformáció nagyon is modernnek tűnő változatával él: megenged magának egy hatalmas csúsztatást:

„érkezik Guzics és Angelo.”

Magliani taktikájához szervesen hozzátartozik, hogy alibijét a résztvevők bevonásával igyekszik igazolni. Ennek a mondatnak a mesében jóval későbbre kellene kerülnie, de a gyilkos kockáztat, nincs más választása. Valamire azonban kínosan ügyel: pontosan tudja, hogy nem állíthatja azt, hogy az érkező ifjabb Guzics és Angelo látták volna a vadkant, mert ez ellen mindkettő azonnal tiltakozna, ami felborítaná a mesét, és őt gyanúba sodorná.

Úgy adja tehát elő, mintha csak egy másodperccel a vadkan távozása után érkezett volna a két lovas.

Bethlen Miklós azonban könyörtelen. Véletlenül sem mondja azt, hogy „Angelo és Guzics látták, amint Póka lekászálódik a fáról”, vagy hogy „tanúi voltak Póka gyávaságának”, ami magától értetődően erősítené meg a sertés mítoszát és Magliani mondandójának hitelét. Nyilván azért, mert egyikük sem mondott ilyet. Mindkettőjükkel alkalma nyílt még beszélgetni később. Meggyőződésem, hogy becsületesen megírná, ha bármelyik látta volna a fentebb említett, feltűnően színpadias szituációt.

Nem. Bethlen kíméletlenül következetes. Továbbra is érvényben marad a vezérfonal:

„Majláni így beszélte:”

Ami azt jelenti, hogy kizárólag Magliani emlékezett úgy, hogy a két üldöző még azelőtt érkezett volna meg, hogy Zrínyi elmondta volna alább következő „utolsó szavait”. Sem Guzics, sem Angelo nem voltak tanúi az úgynevezett vadkantámadást követő pillanatoknak, nem erősítette meg nyilván egyikük sem. Magliani hazudott.

Ezzel egyébként viszonylag keveset kockáztatott. Ha számon kérik rajta, magától értetődően védekezhetett azzal, hogy rosszul emlékezett. „Bocsássanak meg uraim, de úgy emlékeztem, hogy kegyelmetek akkor érkeztek meg”. Ez nem feltétlenül kelt gyanút. Ha azonban a vadkant is „láttatja” velük, az már feltétlenül.

Mert hogy most húzza elő Magliani a kalapból a nyulat:

„érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó.”

Mintha a két érkező is hallotta volna Zrínyi (Magliani által kiagyalt) utolsó szavait. A nyilvánvaló csúsztatás önmagát leplezi le.

Angelo, az olasz inas Zrínyi egyik legbizalmasabb embere. Ha ő is hallotta volna a gazdája utolsó szavait, Bethlen Önéletírásában szemernyi kétely sem maradhatott volna Zrínyi halálával kapcsolatban. Ezeket a szavakat azonban senki sem hallhatta, mivel Zrínyi Miklós nem is mondta el őket.

Nézzük csak:

„Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó.”

Korábban már leírtam, hogy haldokló, eltépett nyakú emberek ilyen litániát legfeljebb a színpadon mondhatnak. Fenntartom.

A mondat annyira rossz, hogy nem is kell indokolnom. A barokk színdarabokban hasonlók sűrűn előfordultak, a szcenikus nyilván látott is ilyet valamelyik itáliai színpadon. Ma egy valamirevaló rendező első látásra kihúzná.

Nézzük, hogyan is történne Zrínyi halála a szcenikus előadásában. Színpadra van tervezve, nézzük, hogyan festene a színpadon:

„X. Jelenet

Magliani, Zrínyi, Paka, Vadkan

PAKA:

(Reszket a horgas fa tetején.)

Jaj! Jaj! Jaj! Oda az úr! Oda az úr!

MAGLIANI:

(Rálő a Vadkanra.)

PAKA:

Jaj!

MAGLIANI:

(Kilőtt puskáját a kezében tartva hallgat.)

VADKAN:

(El.)

ZRÍNYI:

(Feláll.)

Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó.”

Valahogy így fest Magliani meséje. A színpadon nem állná meg a helyét, a valóságban még úgy se.

A jelenet nagyon rossz, igazi ripacsoknak való, és néhány kérdéstől nyomban össze is omlana. Miért kockáztatja meg Magliani?

Igazából nem ezzel kockáztat. Amióta Zrínyi után elindult, nincs választása. Kockáztatnia kell.

Beszélhet így egy haldokló ember a valóságban? Miféle sebei is vannak Zrínyinek?

„a fején három seb vala: egy balfelõl, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bõrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás; de e kettõ semmi, hanem harmadik jobbfelõl a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén.”

Képzeljük el, hogy egy ilyen sérüléseket elszenvedett ember nyugodtan feláll, és elmondja a fentebb Magliani által Zrínyi szájába adott szöveget. Azaz:

„Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó.”

Hogy egy eltépett nyakú ember megszólaljon, és néhány szót nagy erőfeszítéssel kinyögjön, az talán nem elképzelhetetlen, de hogy éppen ezeket a szavakat mondja, véleményem szerint traumatológiai és lélektani képtelenség. Néhány szót esetleg mondhat, ezt a litániát semmiképpen.

Jellemző azonban a sertés mítoszhoz ragaszkodó szaktudomány jobb ügyhöz méltó elszántságára, hogy az egyik, a vadkan mese valóságát bizonygató szaktudományi műben orvosi vázlatrajzot és szakvéleményt mellékeltek Zrínyi Miklós sérüléseiről, azt akarván „igazolni”, hogy a haldokló bán elmondhatta ezt a rettenetesen rosszul kifundált mondatot. A vázlatrajz persze nagymértékben közönséges fantáziatermék, hiszen Bethlen leírása

„a fején három seb vala: egy balfelõl, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bõrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás; de e kettõ semmi, hanem harmadik jobbfelõl a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén.”

Aligha ad alapot igazán pontos orvosi vázlatrajz készítésére. Jellemző azonban a szaktudomány eltökéltségére; akkor is ragaszkodik a sertés-mítoszhoz, ha azzal messze áthágja a valószínűség határait. Kár, hogy éppen ebben az esetben ragaszkodik a mítosz fenntartásához, és nem olyan témákban, ahol a mítosz sokkal közelebb áll az igazsághoz. Vannak ilyen témák a történelemben bőségesen. Az ember azt gondolja, hogy a vaskalapos történettudomány – gyakori bizonykodásai ellenére – egyáltalán nem a mítoszt tekinti fő ellenségének, hanem a megcsontosodott, de téves nézetek feladásával járó munkát.

A Zrínyi szájába adott mondat egyébiránt nagyon érdekes, de korántsem azért, hogy az áldozat mondta-e, vagy se; hanem azért, mert világosan tükrözi kiagyalója céljait. „Zrínyi Miklós utolsó szavai”a szerves részeit képezik a gyilkos tervének.

Nézzük ebből a szempontból:

„Rútul bánék vélem a disznó,”

A cél teljesen világos: sulykolni, tovább sulykolni a vadkan meséjét. Ha az áldozat maga „tesz hitet” a sertés-mítosz mellett, az talán elaltatja a gyanút. Mi, ha ez sem?

Az eredeti tervnek valószínűleg csak ez képezte a részét.

„Rútul bánék vélem a disznó,”

Magliani eredeti elképzelései szerint talán csak ez lett volna Zrínyi utolsó mondata. Voltaképpen ez így még nem is hihetetlen. Nem hosszú, a helyzethez illik, talán még hihető is.

„Rútul bánék vélem a disznó,”

Így sóhajtott fel a halálra sebzett horvát bán a halála előtt…

„Rútul bánék vélem a disznó,”

Természetesen ebben is van egy nagy adag színpadiasság, de talán még a tűréshatáron innen. Egyáltalán nem elképzelhetetlen, ha stilisztikailag nem is vall Zrínyi Miklósra. A horvát bán nem félt a haláltól, ha nem is ilyennek képzelte.

„Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó,
Tisztességes legyen csak órám utolsó.
Akár farkas, akár emészszen meg holló,
Mindenütt felyül ég, a föld lészen alsó.”

Ennek ellenére teljesen elfogadható lenne Zrínyi életére még egy ilyen banális zárszó is, hiszen a vadkantámogatás sokkjában a költő és hadvezér aligha gondolhatna valamiféle filozófiai zárszóra. Így van ez még akkor is, ha valami rövidebbre és jelképesebbre számítanánk tőle.

„Rútul bánék vélem a disznó,”

Elfogadható, a helyzetet pontosan írja le – ha valóban „disznó” végzett volna Zrínyivel.

Ennyi lehetett eredetileg Magliani terve. A kriminológiában korántsem egyedi, és egyáltalán nem szokatlan, hogy a gyilkos áldozatát akarja felhasználni saját ártatlanságának bizonyítására. Nem nagyon gusztusos, de a gyilkosság önmagában undorító.

„Rútul bánék vélem a disznó,”

Maga Zrínyi mentené fel Maglianit a gyilkosság vádja alól. Ez az elem a gyilkos tervének legkorábbi momentumai közt szerepelhetett. Már akkor kifundálhatta, amikor még nem volt meg a terv többi része. Ez magyarázhatja, hogy nem gondolta alaposan végig, miféle következményekkel járhat, ha egyedül ő maga és tettestársa tanúsíthatja, hogy Zrínyi még a halála előtt felmentette őket a gyilkosság vádja alól.

Ezért Magliani rögtönzésre kényszerült: kénytelen volt úgy előadni a meséjét, mintha Zrínyi „utolsó szavainak” elhangzásakor már az ifjabb Guzics és Angelo is jelen lettek volna. Ezt azonban a helyzet önmaga cáfolja meg, hiszen a fiatalabb Guzicsot Magliani azonnal visszaküldte a vadásztársasághoz, mert nem akarta, hogy a talán nagyon éles szemű katonatiszt a gyilkosság helyszínén vizsgálódva rájöhessen, mi is történt az előző percekben.

Hogyan is érkezett vissza a hintóhoz Guzics?

„mü ott a hintónál beszélgeténk. Egyszer csak hamar ihol nyargal Guzics, mondja a bátyjának: Hamar a hintót, oda az úr.”

Valami fontos van még itt, illetve valaminek a hiánya.

Guzics – ahogy fentebb már említettem – katonásan és röviden jelent a bátyjának. Közlendőjének lényege:

„oda az úr.”

Egy árva szóval sem mondja, hogy mi történt Zrínyivel. Egyszerűen ennyi:

„oda az úr.”

Másnak meg éppen semmit sem mond. Meggyőződésem, ha az ifjabb Guzics tudta volna, mi történt az úrral, azt tüstént jelenti a bátyjának. Csak annyit mond:

„oda az úr.”

El sem hangzik, hogy „vadkan”:

„Menénk, amint a hintó nyargalhat, és osztán gyalog a sûrûbe béfuték én, hát ott fekszik, még a bal kezében, amint tetszett, a pulzus gyengén vert, de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala.”

A társaság pánikszerűen rohan a helyszínre. A vadkanról még most sem esik szó, a „gyilkos állat” majd csak Magliani meséjében bukkan fel.

Az ifjabb Guzicsot Magliani anélkül szalajtotta vissza lóhalálában, hogy közölte volna vele, mi is történt Zrínyivel. Visszaküldte, ahogy meglátta.

Most pedig visszatérek az eredeti kérdéshez. Mit látott az ifjabb Guzics és Angelo, amikor a helyszínre megérkeztek?

Talán ezt?

„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”

Aligha. Ha a két érkező ezt a saját szemével látja, akkor Maglianinak nem kellett volna elmesélnie, elég, ha őket beszélteti. Tökéletesen igazolják őt, és elmarasztalják Pakát. Guzicsot sem kellett volna lóhalálában visszaküldenie, hagyhatta volna szétnézni.

Akkor mit láthatott a két érkező?

 

Folytatása következik.