Gyermekkori emlék

Ma egy kicsit nosztalgiázok ...

Ott, hol a Berettyó összefut az Érrel,
ahol a napsugár tömött kalászt érlel,
egy kicsiny faluban a román határnál,
ahol a vadrózsa szebb a rózsafánál,
ahonnan látszik a félegyházi torony;
ott töltöttem én el zsenge gyermekkorom.

Felrémlik előttem kicsiny házunk képe.
Téli estéken az égő lámpa fénye.
Emlékszem a langyos, szép nyáresti csöndre,
a dús fűben halkan cirpelő tücskökre.
De ami leginkább feldereng előttem;
az, a kenyérsütés. Kedves, szép emlékem.

***

Hajnal van, de engem már elhagy az álom.
A konyhába megyek, anyut ott találom.
Asztalon a cipók letakarva, rendben,
a kemencét várják, hogy bemelegedjen.
Az utolsó kéve kukorica kórót,
betolja most anyu, s rácsukja az ajtót.

Én felkuporodom a karos lócára,
az ablak mellé, hová az első sugára
a napnak világít. Elnyomva a lámpát
és a kemencéből kiszűrődő izzást.
Anyu most a kemence száját kinyitja,
s a kerek cipókat szép sorban betolja.

Utolsónak hagyja a lapos bodagot,
azután rám néz és mosolyog egy nagyot.
Tudja, hogy azt szeretem legjobban,
ha csak ránézek is a szívem, megdobban.
- Miért nem alszol még?- kérdezi korholva,
de választ nem vár rá, mert úgyis jól tudja.

Elnyúltam a lócán, s vártam a bodagot.
Szinte éreztem már számban a falatot.
De hiába volt az igyekezet bennem,
elnyomott az álom, s csak arra ébredtem,
hogy a kisült cipók gőzölögnek szépen,
köztük a bodag is, orrom előtt éppen.

Anyu a friss sültet kezével eltörte,
és az egyik felét jó zsírral megkente.
Elém rakta aztán, s közben rám nevetett:
- Egyél csak kisfiam, kérsz-e hozzá tejet? -
Úgyhogy amikor a két nővérem felkelt,
a finom bodagnak jó része már „elkelt”!

***

Régen volt már mindez, bizony nagyon régen.
Fakuló, megkopott, mégis szép emlékem.
És csak azért írom le ezeket,
hogy értse mindenki, azt az áldott kezet,
amelyik akkor a bodagot eltörte;
százszor megcsókolnám, hogyha még lehetne!