Gyöngyösi Imre műfordítása: Lord Alfred Tennyson - Odysseus

           Alfred Lord Tennyson: ODYSSEUS

 

Mi haszna, hogyha tétlen egy király,

Ki húnyt tűzhelynél, holt ormok között,

Agg nővel él s hoz rossz ítéletet

E vad népnek, habár e kapzsi fajzat

Nem is ismer? Utamon nincs ”Pihenj!”

Iszapjáig iszom az életet.

Örömet, kínt megosztottak velem,

Kik szerettek.  Küszködtem önmagam

Szárazföldön, midőn esős Hyadok

Vihart ziláltak a dúlt tengeren.

Ez szívemet serkenti csavargásra,

S e kósza szív növelte hírnevem:

Várost, népet megismertem, sokat,

Törvényt, szokást, kormányt, éghajlatot,

Magamat is, - s csak tiszteltek ezért

Egyrangú harcnak ittam örömét

Szeles Trójának kerek síkjain

Élményeimnek lettem részese,

Bár minden új hely új utat mutat,

S ez tündöklőn ígért tapasztalat:

Fénylik, fakul, bármerre kergetem,

Örökké újul, bárhová megyek.

Utálatos várás minden szünet:

Kopott-rozsdásan és munkátlanul

Légzés a Lét s ha élethalom

Számomra az sem lehetne elég.

Még pár óra is megment valamit

Az örök csöndből, még ha szégyen is!

Pár napra sem raktározhatom el

Ezt az ősz lelket, amely áhitoz

Nyugvó csillagként űzni a tudást,

A gondolat határán túljutót!

 

Itt van fiam, jó Telemachusom:

Jogart hagyok rá és e szigetet,

Mert szívem szerint megszerettem őt,

Mindig szerettem rendezett eszét,

Mellyel e vad népet megnyerheti

Jóra, hasznosra szép türelmesen,

Óvatos gonddal szelídíti meg.

Elhivatott, hibátlan jelleme

Gyengédségét sem hanyagolja el:

Áldoz a házi isteneknek is.

Ha elmentem, munkáját végzi. Én is.

 

Itt az öböl: A vitorlák lobognak,

A sötét tenger hív! Matrózaim,

Lelkem küzdő, gürcölő részei,

Kik bármikor vidáman mentetek

Viharnak és verőfénynek elébe:

Szabad-szívű s – eszű vének vagyunk,

Az öregnek is dolga, rangja van.

Mielőtt halál végezhet velünk,

Tehetnek még nemes tettet azok,

Kik már küszködtek istenekkel is.

A zátonyon már pislákol a fény,

A nap halványul, felkúszik a hold.

Hangom harsan: ”Gyerünk, barátaim!”

Nem túl késő, hogy új földet találjunk!

Taszítsuk el, hogy új barázdát vágjunk

A morajló és nyögő habokon!

Vitorlázzunk az alkonyat mögé!

Csillagfürdő mögé, míg meghalok,

Mert lehet, hogy az örvény még lemos?

Talán megvár a Boldogság-sziget,

Achilles is, kit régen ismerek.

Sokat vesztettünk, bár sok megmaradt

És nem vagyunk már azok, akik voltunk,

Eget s földet nem mozgatunk: Vagyunk.

Idő- s sors marta hősi szíveinket

Megedzi még a konok akarat,

Amely keres s találni meg nem enyhül.

 

  ALFRED LORD TENNYSON: ULYSSES

 

Little profits that an idle king,

By this still hearth, among these barren crags

Match’d with an aged wife I mete and dole

Uequal laws unto a savage race,

That hoard, and sleep,, and feed, and know not me.

I cannot rest from travel. I will drink

Life to the lees: all times I have enjoy’d

Greatly, have suffer’d greatly, both with those

That loved me, and alone; on shore, and when

Thro’scudding drifts the rainy Hyades

Vext the dim sea: I am become a name

For always roaming with a hungry heart

Much have I seen and known; cities of men

And manners, climates, councils, governments,

Myself not least, but honour’d of them all;

And drunk delight of battle with my peers

Far on the ringing plains of windy Troy.

I am a part of all that I have met;

Yet all experience is an arch wherethro’

Gleams that untravell’d world”whose margin fades

For ever and  for ever, when I move.

How dull it is to pause, to make an end,

To rust unburnish’d, not to shine in use!

As tho’to breathe were life. Life piled on life

Were all too little, and of one to me

Little remains; but every hour is saved

From that eternal silence, soething more,

A bringer of things; and vile it were

For some three suns to store and hoard myself.

And this grey spirit yearning in desire

To follow knowledge like a sinking dtar,

Beyond the utmost bound of human thought.

 

This is my son, my own Telemachus,

To whom I leave the sceptre and the isle,

Well-loved of me, discerning to fulfill

This labour, by slow prudence to make mild

A rugged people, and thro’ soft degrees

Subdue them to the useful and the good.

Most blameless is he, cented in the sphere

Of common duties, decent not  to fail

In offices of tenderness, and pay

Meet adoration to my houshold gods,

When I am gone, he works his works, I mine.

 

There lies the port: the vesssel puffs her sail:

There gloom the dark broad seas. My mariners,

Souls that have toil’d, and wrought, and thought with me,

That ever with a frolic welcome took

The thunder and the sunshine, and opposed

Free hearts, free foreheads – you and I are old;

Old age hes yet his honour and his toil;

Death closes all; but something ere the end,

Some work of noble note, may yet be done,

Not unbecoming men that strove with Gods.

The lights begin to twinkle from the rocks:

The long day wanes: the slow moon climbs: the deep

Moans round with many voices. Come my friends,

’tis not too late to seek a newer world.

Push off, and sitting well in order smite

The sounding furrows; for my purpose holds

To sail beyond the sunset, and the baths

Of all the western stars, until I die.

It may be that the gulfs will wash us down:

It may be that we shall touch the Happy Isles,

And see the great Achilles, wjom we knew.

Tho’much is taken, much abides; and tho’

We are not now that strength which in old days

Moved earth and heaven: that which we are, we are;

One equal temper of heroic hearts,

Made weak by time  and fate, but strong in will

To strive, to seekm to find, and not to yield.

                                  Wellington 2015 jan. 2.