Ha egyszer arra visz utam

Ha egyszer arra visz utam,

ahol a szerelem lakott,

ablakán bekopogtatok,

szomjamat oltó, hűs kutam.

Ha kérdi, ki vagyok, ki az?

Vállára röppenek csendben,

s ő tudom, felismer engem,

azt mondom: madárszívem az!

De sokat daloltam róla!

S repítve himnuszát a szél,

fénytükrű tenger lett az éj,

megállt az idő, az óra,

s a vízén, huncutul játszott

a holdfény rezge sugara,

mint nászra készülő ara -

lejtve a szerelmi táncot.

S mi ketten, szárnyat növesztve,

közelről láttuk a csodát,

dalunkat dúdolták odát’,

csillaglány-sellők, merengve.

Annyira szép volt, s megfakult…

Ki merte volna hinni azt,

hogy többé nem lesz már vigasz?

Sohasem ismertük a bút.

S ennyit kell szenvednünk, s külön;

te ott, én itt élem meg azt,

kutatva egymást - merre vagy?

keresztül vízen és tűzön…

Itt vagyok! Elhozott utam

ide, hol szerelem lakott,

s a szívem bekopoghatott,

ó, szomjat oltó hűs kutam!

És most, hogy rátaláltam én,

s kuporgok gyenge vállain,

elcsitult bennem már a kín,

emléke fűt - e drága fény.

Apró kis szívem megremeg,

egy illat átjár, s fáj a vágy,

Szerelem, úgy találtam rád,

mint égi útra Istenek.