Hogyha majd végleg

Ha egyszer majd végleg elmegyek, 
pilláid szárnyain könny rezeg. 
Nem hozhat vissza már semmi se, 
pogány hit, mágia, szent mise.

Hazug szó a vigasz, áltatás, 
és ugyan, miért is várna más?!
Hisz úgysem kísérhet már oda, 
ahol csak kettőnket várt csoda!

Ki fogja kezedet, válladat, 
ha sodor a szennyes áradat 
avagy a süvítő vég szele 
egykori glóriád tépve le?!

A napot ki kelti fel neked, 
harmattal öntözve kertedet? 
És szavak nélkül is, hogyha kell, 
szívtitkát ugyan ki mondja el?