Imre bácsi

Haláláig tanított.
(Megkésett pedagógusnapi emlékezés Bozsó Imre tanító bácsira)

- Köszönöm Kedves Imre bátyám, az egész tantestület nevében sok évtizedes munkáját! Kívánok nyugalmas nyugdíjas éveket, pihenést és egészséget!

Ezekkel a szavakkal búcsúztatta az iskolaigazgató Imre bácsit, az öreg tanítót.
- Fogadja szeretettel a tantestület szerény ajándékát.
Ezzel a szavakkal nyújtotta át a csomagot, egy faliórát.

Imre bácsi mégegyszer végigment a folyosókon, megnézte a falon függő tablóképeket, ahol láthatta, hogyan is öregedett arca az elmúlt negyven év alatt.
Huszonöt évesen került az általános iskolába, mint kezdő pedagógus, és most innen is megy nyugdíjba.

Hazaérve kicsomagolta az ajándékot.
- De szép ez az óra! Hogyan értelmezzem? Talán figyelmeztetni akartak a kollégák, hogy lejárt az én időm?
- Minek ez nekem? Már nem kell korán kelnem, nem mindegy hány óra van? Nincs családom, nincs gyerekem agglegény maradtam. A barátaim itt hagytak magamra, ott fekszenek a városszéli temetőben.

- Jó napot Imre bácsi! - köszöntötte az öreg tanítóját egy negyven év körüli férfi a főutcán.
- Jó napot, köszönt vissza kalapját kissé megemelve az öregúr.
- Nem ismer meg? Én vagyok B. Ádám a negyedik á-ból, 1966-os év!
- Na várjál csak, fiam. A hátsó padban ültél a középső sorban? Igen te kis huncut, már emlékszem rád.
Te voltál, aki a töltőceruzádból a fúvócsövet készítetted és lövöldözted a társaidat.
Ádám szemlesütve mondja: - Hát igen, én vagyok!

Még beszélgettek egy darabig. A nyugdíjazásról, hogy Ádámnak két fia van tizenkettő és tizennégy évesek, hogy ugyanolyan kis huncutságokat csinálnak, mint annak idején ő.
A beszélgetés végén Ádám meghívta az idős tanítót vasárnapra a családjához ebédre.

Imre bácsi nagyon örült a meghívásnak, mert igen magányos volt. Főzni nem tudott, hétközben az iskolai menzán étkezett, hétvégeken pedig a törzshelyén, a "Paprika" vendéglőben.

Egy órakor becsengetett Ádám belvárosi lakásába a kis öreg.
A feleségnek kézcsókkal bemutatkozott. A fiúkat a fejükre nyomott kis "barackkal" üdvözölte.
A nagyon finom ebéd után a szoba sarkában, a fotelben folytatta a beszélgetést a házaspárral, a fiuk a szobájukba mentek.
- Imre bácsi, mit szólna hozzá, mivel már nyugdíjas, taníthatná a fiúkat, mert őszintén mondva nem valami fényes bizonyítvánnyal dicsekedhetnek. A nagyobbik fiam, Ádámka, pályaválasztás előtt áll, jól jönne neki egy pár különóra. Az óradíjról is megállapodnánk.
- Fiam, nem kérek én pénzt ezért. Ha egy párszor meghívtok ebédre, az igen jól esne.
Ebben maradva köszöntek el egymástól.

A fiúk hallották, a tanító bácsival folytatott beszélgetést és nagyon nem tetszett nekik a dolog.
- Apa mit képzel, majd ez a vén trotty fog bennünket egrecírozni? - háborgott Ádámka.
- Tudod mit, Öcsi, én ezt megoldom, egy pár nap alatt kiutálom innen ezt az Imre bá'-t.

Imre bácsi a hóna alatt néhány könyvet tartva csöngetett be a B.Ádám lakásba.
- Anya! csöngettek - kiabált Ádámka.
Ajtót nyitott, majd bekísérte a fiúk szobájába a tanítót és elköszönt, mert el kellett mennie.

- Nem adhatom fel! Ezek a gyerekek szemtelenek, pimaszak. Látom nem tetszik nekik a jelenlétem, nem szeretnek tanulni.
- Mit is tegyek, mivel kelthetném fel az érdeklődésüket? Azt már tudom, hogy nagyon szeretnek focizni.

 Pénteken a szokástól eltérően csengetett be a öregúr B.Ádám lakásába.
A feleség nyitott ajtót.
- Mi járatban, Imre bácsi?
- Ne haragudjanak a zavarásért, de szeretném holnap a fiúkat elvinni egy futballmeccsre, itt vannak a jegyek, örülnék, ha elengednék őket.
- Ádám, gyere csak!
Az ajtóban még megbeszélték az éppen hazaérkező fiúkkal a programot, akik miután megtudták, hogy egy rangadóról lenne szó, örömükben ujjongtak.

Tanulásról egy darabig szó sem esett. A vasárnapi ebédeken már nélkülözhetetlen vendég lett Imre bácsi.
A fiúk főleg irodalomból, történelemből és földrajzból gyengélkedtek.
A tanító bácsi történetei nagyon érdekesek voltak.
- Ne gondoljátok fiuk, hogy ez a Petőfi olyan jó gyerek volt. Sokkal nagyobb huncutságokat csinált, mint ti.
Nem szeretett iskolába járni. Eltanácsolták az iskolából.

 Színes filmbe illő utazás volt a történelem, hajóutakon közelítettek meg földrészeket.
Mindig maradt egy-egy feszültségteli, befejezetlen történet másnapra. A fiuk már alig várták a folytatást Amundsen déli sarki expedíciójáról. Lindbergh repülőútjáról. Exupéry kis hercegéről.

- Apu, Anyu! Nézzétek a jegyeimet - lobogtatta az évvégi bizonyítványát Öcsi.
- Hát ennek nagyon örülök. Holnap megmutatjuk Imre bácsinak is.

Elérkezett a vasárnap, már két óra is elmúlt, nem jött az idős tanító.
- Ádám, én felhívom az öreget! Mindig pontos, nem tudom miért nem jön? Azt sem tudjuk, hogy hol lakik.

A telefon Imre bácsi lakásában csak csörgött, nem vette fel senki.
Három nap múlva egy rendőr csengetett be B.Ádámékhoz.
- Jó napot kívánok! Az Önök címe volt csak bejegyezve Bozsó Imre noteszébe, a többi cím pirossal áthúzva. Nem tudtuk, kit értesítsünk. A postásnak nyitott ajtót a bácsi, amikor a melléhez kapott és összeesett. A kiérkező mentők csak a halált tudták megállapítani.Gondolom Önök talán a rokonai?
- Igen! Mi voltunk neki már csak!