Irodalomtörténeti szösszenetek - 37.

“Adjon Isten száz év háborút egyetlen csata nélkül.” Írta egykor Raimundo Montecuccoli tábornagy.

A néhai hadvezér, aki életében csak egyetlen csatát nyert (a német hadtörténészek annak érdemét is Hohenlohe tábornoknak tulajdonítják, és nehéz nem egyetérteni velük), író is volt. Lehet, hogy jobb tollforgató, mint hadvezér.

Nem szeretett bennünket, magyarokat. Méltatlankodva írt rólunk nem egyszer.

Egy alkalommal felháborodva vetette papírra, hogy a magyarok – más nációkkal ellentétben – nem hajlandók halomra ölni egymást.

Hm…

A derék Montecuccoli szerint, ha két magyar kontingensnek egymás ellen kell harcolnia – mert az egyik a Habsburg uralkodó, a másik pedig az erdélyi fejedelem szolgálatában áll – vad dühvel rohannak egymásra, rémes harciassággal fenekednek, rettentő lármával ütköznek össze. A szemlélő azt hinné, irdatlan mészárlás lesz…

Dehogyis mészárolnak…

A látszólag vad csata nyomán legfeljebb egy-két ló lesántul, egyébiránt haja szála sem görbül senkinek.

A magyarok vigyáznak egymásra.

(Egy forrás a kalandozások korából is hasonló történetet mesél, az ellenfelek által kölcsönösen felbérelt magyarok nem voltak hajlandók egymást bántani.)

Most is így lenne?

Most is így történne, ha az egymásra fenekedő táborok fegyvert kapnának???