Irodalomtörténeti szösszenetek - 39.

Ott tartunk éppen, hogy egy új poétika és új költészet-esztétika kidolgozásával segítjük az új, a magyar líra formai és tartalmi hagyományaira támaszkodó, azokat továbbfejlesztő kortárs magyar költészet kibontakozását.

Van már a mindenféle kanonizált játszadozás helyett valódi, emberhez szóló magyar költészet, és egyre izmosodik.

Korábban sokan és sokféleképpen fogalmazták már meg, mitől lehet egy vers – jó vers. Természetesen itt a valódi poétikákat veszem számba, nem törődöm a “művészi nyilvánosság” elméleteivel (jó vers az, amit a kanonizált jó költők jó versnek tartanak) – mert ezeket illetéktelennek és alapjában véve komolytalannak tartom.

Török Sophie (született Tanner Ilona) nem csak személye okán lehet érdekes. Babits Mihály hitvestársa volt, maga is költő, és fejtegetéseit annak idején a Nyugatban közölte.

Török Sophie fontos és megszívlelendő dolgokat ír.

Amikor új poétikát építünk, semmit sem vehetünk evidensnek. Ennek szellemében idézném Babits feleségének gondolatait:

“A jó költő definiciója, hogy mindig igazat ír. Sem többet, sem kevesebbet, s nem szabad tévednie egyetlen árnyalattal sem. Egy szó, ami nem fedi pontosan a belső valóságot, már hazugság. Ez a költő etikája.”

Nagyon fontos gondolatok. Tovább kell munkálnunk őket, a kiindulópont – kiváló.

“Ha azt gondolja: majdnem boldog vagyok, – ennek az állapotnak bizonytalan és nyugtalan sejtelmességét nem írhatja le úgy, hogy: nagyon boldog vagyok, mert ez hazugság.”

Ez már nem tetszik annyira kicsit túlmagyarázott, bár az is lehet, hogy valami hiányzik belőle.

“A költő, mint a hű portréfestő, mély ösztönnel kívánja pontosan azt visszaadni, amit érez, s – mindaddig szenved, míg az egyetlen helyes szót meg nem találta.”

Ebben is van valami, bár ez így tökéletesen mégsem stimmel.

“Ki találni semmit sem lehet, legfeljebb másolni, a készet és gépieset átvenni ingyen, mint a rossz költők teszik.”

Ez nagyjából igaz, különösen a mondat második fele.

“Nagy versek mögött mindig; ott ál az élmény, mint nemes valuta mögött az aranyfedezet.”

Ez teljesen igaz, de sajnos közhely.

“S a nagy költők sohasem büszkék műveikre. Nem tőlük függött, nem bravur volt, hanem szenvedés, a küldetés súlyát érzik, s kemény felelősséget.”

Ez viszont telitalálat. Nagyon fontos mondatok.

“Semmit sem csinálnak, velük történik valami, s mint engedelmes médium, átadják látásra és szenvedésre képes testüket, hogy a szellem általuk realizálódjék.”

Ez így nem igaz, a költő sokkal inkább részese saját alkotásának.

“De az igazság nagyon komplikált fogalom; és sokszor nehéz feladat megfejteni, hogy hol és miért igaz egy vers?”

Igen, és ez mindig így is marad.

“S nyilván nem elég a jó vershez, hogy igaz legyen. Mennyi megindítóan igaz érzés szül szerencsétlen rossz verseket! De igazság nélkül nem lesz jó a vers, még csak meggyőző sem.”

Ez fontos, mert a XX-XXI. századi ilyen-olyan izmusok mindezen alapvető igazságokról rég elfeledkeztek.

“Voltak korok, mikor a divat igénye brilliáns technikát, romantikus pózt, stílusos szenvelgést, vagy az őszinteség nyers szabadságát követelte a jó verstől. De a vers legfeljebb ezek dacára lehetett jó.”

Felhívom a figyelmet az utolsó mondatra – ez teszi helyre az egész fejtegetést.

“Mindent hozzá lehet tenni és mindent el lehet venni a verstől, de a belső igazság ereje nélkül összerogy, mint csonttalan test s unalmas papiros marad.”

Így van.

“Az igazság, a vers igazsága valami előre meghatározott, s bensőnket magasról kormányzó erő.”

Igen. Ettől tud utána a vers önálló életet élni, ettől engedhetjük el a vers kezét. Emiatt nem azonos sohasem a versben beszélő lírai Én a költővel, mint magánszeméllyel.

“A költő sohasem hazudik, a földön áll – és mégsem a földről beszél.”

Alapvetően fontos mondat, nem lehet eléggé hangoztatni.

A költészet és a valóság kapcsolata nagyon mély és nagyon összetett.