Irodalomtörténeti szösszenetek - 45.

Az írói alapállás számos tengely mentén megfogalmazható. Ezek egy része a végtelenben érinti egymást, a többi valahol a jelentéktelenség perifériáján fut a semmibe. Legfeljebb anyagi siker kíséri.

A valóban fontos tengelyek egyike végzethez, eleve elrendeléshez, illetve a szabad akarathoz való viszony.

Korunk a végzet mérhetetlen sötétségéből indult, és – tetszik vagy nem – a szabad akarat felé tart. A korábbi, örök időkre szólónak vélt – természettudományos világkép már összeomlott, az új most formálódik. A társadalomtudományok igyekeznek erről nem tudomást venni.

A kanonizált irodalom is a végzet uniformisában folytatja utóvédharcait. Visszaszorult a maga kis szubkulturális vackába, protokolláris megnyilvánulásainak, díjainak és infrastruktúrájának játékszobájába, és folyamatos “vájt fülű” párbeszédet folytat – önmagával. Időnként már azt is kinyilvánítja, hogy az igazán fejlett irodalom – az olvasók nélküli irodalom. Az nagyjából olyan, mint a motor nélküli autó.

Gyökeres változásnak kell jönnie már a közeljövőben. Szemléletben, stílusban, célokban, mondanivalóban. Formában és tartalomban.

Az abszurditásig kiüresedett “globális” halandzsa helyett a kis közösségek, nemzetek, családok távlatkeresésére kell helyezni a hangsúlyt. A valódi világ a lokális szférában van, a globális dimenzió – füst tűz nélkül. Lehet persze felülről – a “globális” liberalizmus idült gólyaperspektívájából provincializmusnak, populizmusnak, ilyen-olyan-amolyanizmusnak bélyegezni, de ezek csak szavak. A régiók nem akarnak provinciák lenni. Az ember nem akar családjából, régiójából, nemzetéből, nyelvéből kiszakadva a globális szelek játékszerévé válni. Nem birodalomra vágyunk, hanem békére, távlatokra, alkotó munkára. Nem globális keveredésre, hanem értelmes egyensúlyra. A pénz egyeduralma helyett a közösségek egymáshoz közeledésére, előbb a szomszéd népek és kultúrák vonatkozásában, és az erőszakolt tőkés globalizáció helyett a valódi, természetes együttműködés kimunkálását akarjuk.

Nem akarunk jellegtelen, bárhonnan bármely kontinensre, nyelvbe, kultúrába, családba, szexuális kapcsolatba, sőt “szexuális irányultságba” könnyedén áthelyezhető masszává lenni, meg akarjuk őrizni nemzeti, nyelvi, kulturális identitásunkat.

Olyan irodalmat és költészetet teremtünk, ami ebben segít.

Ennek egyik szimbóluma a szabad akarat.

—————–

Szophoklész drámái a végzet sínpályáján mozognak. Az Antigóné akkora tetszést aratott, hogy a szerzőjét egy évre sztratégosszá választották.

A mű veretesen szép, ragyogóan teátrális – mégis idegenkedem tőle.

Miért? Mert a szereplők mozgástere elképesztően szűk, a cselekményt szinte körző-vonalzó tereli a tragédia felé.

Haimón miért nem szabadítja ki a kedvesét? Talán nem adnák ki a trónörökösnek?

Ha meg nem adnák ki, nem toborozhatna segítőtársakat? Nem ragadhatná el a nőt erőszakkal?

Mi Haimón célja? Miért megy szócsatázni Kreónhoz, talán nem ismeri az apját?

Kreón és Haimón szócsatája a színpadon fenséges. Az életben? Szánalmas. Éppen meghal Antigóné.

De ez még hagyján. Hát Teiresziász? Aki mindent előre tud? Miért akkor jön, amikor már semmin és senkin nem lehet segíteni? Miért nem jön félórával hamarabb?

——-

Szophoklész az athéni demokrácia diktátorának, Periklésznek a baráti köréhez tartozott. (Senki se lepődjön meg a provokatív megfogalmazáson, a demokrácia eddig mindig utópia volt, és egyelőre jelenleg is az. Az athéni “népuralom legkiválóbb vezetői közül sokan ugyanahhoz az arisztokrata nemzetséghez tartoztak.)

A gyorsan nagyhatalommá váló Athén éppen azt akarta tudatosítani egykori szövetségeseiben – jelenlegi birodalma alattvalóiban – hogy Athén uralma a sors, az ananké, az elkerülhetetlen végzet rendelése, nem lehet vele szembeszegülni, el kell fogadni.

Az ananké. A sors. A kikerülhetetlen végzet. A szükségszerűség.

———-

Szophoklész igazi kultuszdarabja azonban mégsem az Antigóné, hanem az Oidipusz király.

Ez egyben a modern végzetelv kultuszdarabja is. Érdekes módon ezzel a darabbal nyílt meg a Teatro Olympico, az első állandó európai színház. Úgy is mondhatnánk, a modern polgári színjátszás az Oidipusz királlyal kezdődött.

—-

Az Oidipusz király az említett tengely egyik végpontját testesíti meg. Az abszolút végzet. A király semmit sem tehet “a sorsa” ellen. Csak beteljesítheti.

—

A csalás persze nem a történetben van, hanem a drámában. Húsz éve minden eldőlt. A mai ítészek – Peter Szondi és társai – ellenére ez nem is igazi dráma. A több évtizede történtek felfejlésében már nincs semmiféle drámai érdek, a dráma az örök jelen. Oidipusz igazi drámája nem abban van, hogy rájön, olyan régi gyilkosság ügyében nyomoz, amit saját maga követett el, hanem abban, hogy akkor, ott, a hármas keresztútnál miért ölte meg az édesapját. Szophoklész el is keni az egykori motivációt, illetve sommásan intézi el. Nem érdekli. Pedig az volna az igazi dráma. A közönség szeme előtt, a jelenben. Mért öl Oidipusz? M i motiválja? M történik ott valójában?

—–

Idegenkedem a műtől, szemléletem a másik végpontra vonz. Ott is van méltó darab.

Pedro Calderón de la Barca műve. Az élet álom.

Nem lehetünk apagyilkossá akkor sem, ha egész végzet-bürokrácia próbálna arra kényszeríteni.

A végzet csak akkor uralkodhat felettünk, ha hagyjuk.