Közös játék

(Feleségemnek)

Kis flörtnek indult az egész, 
úgy szép a játék, ha merész. 
De szenvedély lett, kőkemény, 
pedig csak álmot szőttem én.

Vártam a jöttöd, mint gyerek, 
bár tudtam, csodák nincsenek. 
Ám percre perc múlt, s mint vonat, 
robogva hozta titkodat.

Mert kódolt reményt csent szavad­, 
szerelmet? – véltem, nem szabad, 
csalóka érzés, meggyötör,
kínt hoz, megaláz, összetör,

a vágy, mint máskor, annyiszor, 
a sok tabu majd eltipor. 
De most nektárral kábított 
csókod, a régen áhított.

Bájolt egy érzés, édeni, 
magam nem tudtam védeni, 
kalimpált szívem, vert szegény: 
nem lehet igaz, mert regény! 

Merengtem gyakran én ezen 
a látomástól részegen. 
Kezdettől fogva vezetett 
kézen a gyöngéd szeretet.

S akkor egy józan pillanat 
rám szólt: Állítsd le itt magad! 
Délibáb, balga tévhitek, 
rám omlik, amit építek!

El sem lobban még tán a nyár, 
összedől majd a kártyavár! 
S ezzel – hiába szégyellem –, 
lebénított a félelem.

Futottam volna, mint a vad; 
marasztalt kedves, szép szavad. 
Így lett közös a bilincsünk, 
nincsen kulcsunk, sem kilincsünk.

 A sors egymásra szabja itt 
az édes álmok rabjait, 
eljátszik veled és velem, 
pörögj csak, örök szerelem!