Kígyóvonal 10

                                                                                       *

   Kálmán egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy a folytatás is eredményes lesz számára. Magyartanár akart lenni. Ezt megbeszélte tanárával is, aki támogatta, segített a felkészülésben, s júliusban jelentkezett a Fellegvár-i egyetemen felvételi vizsgára. S amikor látta-hallotta, hogy versenytársai hogyan szerepelnek, érezte, hogy neki ez alkalommal nem terem babér. Ez elkedvetlenítette. Ilyenszerű sikertelenséget eddig még nem kellett átélnie.

 – No, de fel a fejjel – mondta magának.

  Hazament. Az volt az első dolga, hogy jelentkezett a tanárnál, aki akkor már tanfelügyelő volt Óvölgyén.

  – Egyelőre nincs mit tennünk, munkahelyet kell találnunk, és dolgoznod kell. Talán tudok annyit tenni, hogy beszerezzelek valamelyik vidéki iskolába segédtanári állásba. Három nap múlva gyere vissza, s meglátjuk, mit tudtam tenni!

  – Hétfőn itt leszek, tanár úr – köszönt el Kálmán.

   Hazament, és a három napot még kihasználta otthon, az őszi betakarítások ideje volt. Dolgozott szorgalmasan, és a következő hét első napjának reggelén már korán ott várakozott a tanfelügyelőség ajtajában. Megérkezett a tanára is. Őt meg már a látása is megnyugtatta. Mosoly ült az ajkán.

   –Nemcsak ügyes fiú vagy te; szerencsés is. Holnap jelentkezel a vadkerti iskolában, az igazgató asszony várni fog, s tőle fogod megtudni azt is, hogy mit fogsz tanítani.

   Másnap délután ült fel a vonatra. A harmadik megállóban le kellett volna szállnia. Annyira nem ismerte a vidéket, hogy továbbment, és csak a következő állomásban lépett le a vonatról. Nehéz dombon kellett átjutnia, hogy a túlsó oldalon elérje Vadkertet. Mély sárban caplatott az iskola felé, sűrű őszi eső mosta az arcát. Az igazgatónő fogadta, s miután közölte vele, hogy orosz nyelvet és történelmet fog tanítani, elvitte Kálmánt egy házhoz, amely öreg, roskadozó, és sötét volt, s nagyon félelmetes. Azt már a következő napokban tudta meg, hogy néhány napja halt ki belőle a vénasszony tulajdonos. Így kezdődött Kálmánnak a tanári pályája.

    Arról sokat hallott, hogy ezek a vadkertiek székelyivadékok, és nagyon veszélyes emberek. Az egyik este tapasztalhatta is. Hazafelé tartott az iskolából, amimikor a boltnak nevezett, füstös kocsmából kitámolygott egy vendég. Kálmánra mordult, s nagy nehezen ezt morogta:

    – Miért vannak ezek a hordók itt a sárban? Senkinek nem bántja a szemét?

    És kezdte fenyegetni Kálmánt. Mivel a vadságukról már tájékoztatták, bizony megijedt, és kezdte gyorsabban szedni a lábát. A támadónak viszont nem volt annyi ereje,hogy kövesse, pedig az volt a szándéka. Most még ijesztőbbnek, nyugtalanítóbbnak érezte az otthonát. De levetkőzött, bebújt az ágyba, de csak sokára tudott elaludni. Azon gondolkozott, hogy ezt a boszorkánytanyát minél hamarabb el kell hagynia. Hallotta, hogy a faluban él egy iparos ember, akinek a felesége fogad kosztosokat, jól főz, s talán egy kiadó szobájuk is van, s Imre bácsival jól el lehet beszélgetni.

   -Bözsi néni, én bérelném azt a kiadó szobájukat.

  –Nagyon szívesen, Kálmán.

                                             *