Kígyóvonal 14.

Az esti órákban Kálmán arról kezdett beszélni Virággal, hogy neki most már a katonaság kopog az ablakon. A sorozás megvolt, és ősszel következik a bevonulás, s attól megijedt. Semmiképpen nem akart katona lenni. Eldöntötte, hogy ismét megpróbálja a felvételit, hátha lesz szerencséje. S anélkül, hogy különösebben készült volna, jelentkezett a felvételi vizsgára. Megtáltosodott.  Olyan jól szerepelt, hogy első helyen végezett. Megnyugodott.  Virág azonban még hidegebb lett hozzá. A Kiszesnek megnőttek az esélyei. Elküldte Virágot egy nyári táborba. Ő minden erejével tiltakozott, de Virág nem hallgatta meg.

Véget értek a nyári napok, s most már várta a fellegvári egyetem. Úgy ment el, hogy Virággal egyetlen szót sem szóltak jövőjükről. Az események azt bizonyították, hogy  nem is nagyon volt miről beszélni, mert a virágos szerelem hervadni kezdett, és hamar el is száradt. Jolán nővérének esküvőjére együtt mentek el. Jól mulattak, szórakoztak, és senki nem látta, mennyire vérzik a szívük. Kálmán hazakísérte, de Virág be sem hívta. Nem várta már, hogy az átélt szerelmes pillanatok búcsúként még egyszer megismétlődjenek. Záródott az ajtó, s szerelmüknek besötétedett. Kálmán szívébe is beköltözött érzelmeinek homálya. Megint csak úgy váltak el, hogy nem ajánlotta fel a házasságot. De az is bebizonyosodott, hogy arról Virágnak sem voltak szavai. Alig telt el néhány hét, Virág és Kiszes kimondta a boldogító igent. Megmagyarázni talán senki nem tudja Virág döntését, mert azután – levélben ugyan -, de visszatért Kálmánhoz. Ő látta el olyan ágyneművel, hogy a sodronyágy ne legyen túlságosan elviselhetetlen. Még volt gondja rá.

Nekem az jutott eszembe, hogy Péter akkor nem kezdhette el egyetemi tanulmányait. Betegsége ágyhoz kötötte. Mióta nincs képben, a költözködéssel van elfoglalva. Házat talált, Sára is megnézte, neki is tetszett, és el is foglalták. Segítettem nekik. Próbáltuk megóvni Pétert a cipekedéstől. Mikor a nehezén már túl voltunk, Sára vállalta a többit. Hagyta, hogy a férje kipihenje magát, és mikor már jobb erőben volt, szakított időt rá, hogy folytassuk a beszélgetést. Az én egyetemi éveimről beszél a narrátor.

 Az első napok, hetek feszültségekkel, éjszakába nyúló gyűlésezésekkel teltek. Dönteni kellett néhány idősebb hallgató további sorsáról. Az 56-os eseményekkel való rokonszenvezésükért kellett elítélni őket most, két évvel a történtek után. Amit Kálmán átéltem az óvölgyei kollégiumban, azt itt tovább folytatták. A szegény ember jövedelme még mindig igen magas volt ahhoz, hogy anyagi támogatást, ösztöndíjat kaphatott volna. Sőt a bentlakásba sem fogadták be, úgy, mint az óvölgyei iskolában. Albérletben lakott egy idős, magányos asszonynál. Ágyneműje se volt, egy matrac nélküli sodronyágyon álmodozhatott a jövőjéről. Szüleitől a beígért háromszázat rendszeresen megkapta, amiből az albérletet, meg a mindennapi szalonna árát tudta fedezni. Így is két ökör árába került az első egyetemi éve. A fellegvári nap másképpen sütött rá, mint a vadkerti. Sok volt körülötte a fiatal, akik mind azért voltak ott, hogy tudással, szellemmel töltsék meg tarisznyájukat. Kálmán, a faluról származott fiatalember szárnyakat kapott, és dolgozott, tanult szorgalmasan. Annyira meg akarta mutatni, hogy milyen nagy érdeklődéssel követi tanárai előadásait, hogy mindig igyekezett az első padban helyet foglalni. Egyik tanára, aki régi magyar irodalomtörténetet tanított, észrevette, hogy el-elszundít az óráin. Tapintatos ember volt, és sokáig szó nélkül hagyta. Egyszer aztán a bejárati kapunál véletlenül összetalálkoztak. A professzor előzékenyen köszöntötte.

– Jó napot kívánok Egress elvtárs. Hogy van, hogy érzi magát, nem beteg?

– Köszönöm szépen, nem. Jól vagyok, kedves tanár úr.

– Akkor miért alszik állandóan az óráimon?

Kálmánba bent ragadt a szó, nem tudott mondani semmit a váratlan kérdésekre. A tanár úrnak finom, selymes hangja volt – valamikor lelkészként hirdette Isten igéit - s mikor elkezdte a  beszédet, mellé két karjával olyan húzogató mozgásokat végzett, hogy amikor meg hallotta  a selymes hangot, és látta a tanár úr karjainak mozgását, azonnal kezdett elszundítani. Nem ez volt az egyetlen meglepetés számára. Eltelt az első fél év, következtek az első kollokviumok. Először kellett számot adnia arról, hogy mennyire képes elmerülni a tudományokban. Ott szorongott társaival együtt az ajtó előtt, várta, hogy rákerüljön a sor. Próbált nyugodt maradni, és belépett a terembe.

– Jó napot kívánok, - köszönt  kissé remegő hangon.

– Jó napot, fiatalember, hogy hívják?

– Egress Kálmán vagyok, tanár úr -, ő az asztalára nézett, felvett egy iratot, s azt mondta:

– Maga nem vizsgázhat, nem fizette ki a tandíját.

Lehajtotta a fejét, nem tudott mondani semmit a tanárának, aki hirtelen benyúlt kabátja zsebébe, kivett egy százast, a kezembe adta ezzel a megjegyzéssel:

- Menjen, fizesse ki a tandíját, és jöjjön vissza vizsgázni!

Ilyen tiszta, szép emberséggel még soha nem találkozott. Nyolcasra vizsgázott, és meg volt magával elégedve. Az első dolga aztán az volt, hogy valamiképpen pénzt szerezzen, és visszaadja a kölcsönkapott pénzt a tanár úrnak. Azután bármikor szó esett a professzorról, mindig hangoztatta:

- Mondhatnak bármit, bármilyen rosszat róla, én azt az emberi nagyságot, azt a gesztust soha nem fogom elfelejteni.

Azért is tisztelte, és szerette azt a tanárát, mert ő volt az első az oktatóim közül, aki a tudományos munkába is igyekezett bevezetni. Tanácsolta, hogy a Friss Újság lapjait nézze át, s tapasztalatait próbálja megfogalmazni. El is kezdte a munkát. Komolyabb eredményre azonban nem jutott. Az év végi vizsgáin, kollokviumokon jól szerepelt, tanárai is meg voltak elégedve velem. Az az egy dolog bántotta, hogy a Magyar nép történetéből nagyon gyengén vizsgázott.  Éppen csak, hogy megkapta az átmenő jegyet, végül a siker élményével utazott haza, Egerfügére.