Kígyóvonal 17.

Kálmánnak jobban ment a sora, miután az ösztöndíjat megkapta.  Beköltözött az otthonba, közel került társaihoz, akikkel megosztotta irodalmi érdeklődését. Olyan érdeklődőkkel együtt látogatta a Gaál Gábor irodalmi kört, akikből neves költő lett.  Ő akkor a nyelvészet felé fordult, bejárt a katedrára, ismerkedett a kutatómunka titkaival.  Az irodalom is érdekelte, és el is kezdte a Friss Újság böngészését. Gazdag anyagot gyűjtött össze, de a feldolgozásával adós maradt. A nyelvészekhez csatlakozott. A katedrán azzal kezdte, hogy rendezte a kicédulázott anyagot. Arra ráunt, más feladattal nem bízták meg, így elég sokáig se erre, se arra nem tájékozódott. Röpültek a napok. Elég sok ideje maradt kihasználatlanul. Évfolyamtársai – néhányan – külön csoportot alakítottak. Ma sem tudja, hogyan és miért, ő is csatlakozott hozzájuk. Nem valami értékes, hasznos terv megvalósítása volt a céljuk.  Annyi kötötte őket össze, hogy vendéglőknek, kocsmáknak törzsvendégei lettek, s poharazgatással töltötték az idejüket. Általában a késő éjszaka vetette haza.  A törekvő, szorgalmas kollégák tudtak ezekről a csoportokról, és el is ítélték őket, elhatárolódtak tőlük. Annak az évnek szilveszterére Kálmán is bejelentkezett.  Addig minden évben távol maradt. Nem volt olyan társa, barátja, akivel elmehetett volna. Akkor is inkább távolról szemlélte a táncolókat, egyedül üldögélt az asztalnál, és mégis szép lett számára az az éjszaka. Végre megmozdult a szíve. Német szakos kolléganője dobogtatta meg. Szépnek, komolynak, vonzónak találta, s merészkedett közeledni hozzá.  Azután csak együtt táncoltak, együtt mentek haza, de azután már nem találkoztak. A szépség nem adott rá alkalmat, pedig ő is észrevette, hogyha véletlenül is, de találkoztak, annyira figyelte, hogy ugrott ki a szeme. Margit azonban egy kicsit későn jött rá, hogy Kálmán még férjnek is elfogadható lenne. Az ötödik év vége felé ő kezdett odafigyelni Kálmánra. Találkákat ajánlott. Kifejezetten kérte, hogy találkozzanak. Csakhogy akkor meg Kálmán nem reagált. Pedig a kihelyezéskor előny lett volna az összetartozás, együtt választhattak volna katedrát. Sajnos, az nem jött be; mindketten követték a maguk útját. Más-más irányba indultak. Kálmánt Sarmadombon vártak. Nem sokkal később levelet kapott Margittól. Kérte, hogy a nyár folyamán találkozzanak. És a dolgok véletlenül is összejöttek. Kálmánt KISZ-táborba küldték egy Margit szülővárosához közeli helységbe. Megígérte neki, hogy felkeresi. Akkor úgy gondolta, hogy egy másik padra is ráül ezzel az alkalommal. S a kettő között a pad alatt maradt. Sarmadombi barátnője – Eszter – közölte vele, hogy szeretné bemutatni édesanyjának. És ő elfogadta. Eszter is abban a körzetben lakott. Kezdte a táborral. Hét-nyolc napot ott töltött. Kirándultak, szórakoztak, s az a néhány nap gyorsan elrepült. Hazafelé indult, de azon a vonalon várta egy másik nő.  Először ott szakította meg az útját, ahol Margit várta az állomásban. Nem nagy lendülettel, tüzes szerelemmel köszöntötték egymást. Otthon sem beszélgettek sokat. Későre járt az idő, mire hazaérkeztek. Éppen csak megvacsoráztak, mondott néhány szót magáról Kálmán, de a leánykérő elmaradt. Lefeküdtek. Másnap délelőtt városnézésre indultak.  Csupa érdektelen dologról tárgyaltak.  A lényeg talán annyi volt, hogy Margit kezdte magyarázni, miért utasította el az első közeledésekor.

  – Tudod? Az vezetett félre, hogy gyakran láttalak abban a rosszhírű társaságban, amelynek neve a Nagy Zoliéhoz kapcsolódott. Te is tudod, milyen volt a viselkedése, hogy általában milyen volt róla a vélemény. Későre bizonyosodtam meg róla, hogy te egy egészen más ember vagy.