Kígyóvonal 18.

Kálmán nem fűzött hozzá egyetlen szót sem. Egyikük sem érintetett olyasmit, hogy a jövőben számíthatnak-e egymásra. Bementek a Fekete templomba, meghallgattak egy csodálatos orgonakoncertet. Mikor vége lett, már várták őket otthon az ebéddel. Lenyelték a falatjukat, és indultak az állomásra. A pénztárnál Margit észrevette, hogy, Kálmán csak egy rövid szakaszra vásárolt jegyet, s az kérdőjeleket fogalmazott meg benne. De nem kezdeményezett vitát róla. A vonat elindult. A negyedik megállóban leszállt. Azt tudta, hogy ott nem fogja  várni senki. Körülnézett, latolgatta, merre induljon. A barátnője elmondta, hogy merre, hogy milyen irányba menjen, és rövid gyaloglás után eléri a faluját. Megválasztotta az irányt, és elindult. Hamar észrevette, hogy nem jó irányba halad, s némi gondolkozás után visszatért. Az állomásban, szerencséjére, azonnal kapott vonatot. Jegyet váltott – és nem neheztelve magára - megkönnyebbülve szállt fel a vonatra. Eszterrel egyhamar nem találkozott, így a kellemetlen magyarázkodásra nem került sor. Margit azután még írt neki, amire ő már nem válaszolt. Annyira fájdalmas lehetett akkor, hogy Margit kiadta az útját.    Abban az évben erős, megsemmisítő támadás érte a fellegvári önálló magyar egyetemet. Összevonták a román egyetemmel, s így elveszítette önállóságát. Hiába hangoztatta Nagy István író az előkészítő gyűlésen:

- A testvérek nem házasodnak egymással.

Nem hallotta meg egyetlen illetékes sem. Nem vették figyelembe sem az ő, sem a többi tiltakozó, jelentős magyar személyiség véleményét. Mikor azok látták, hogy már semmit nem tehetnek, életük feláldozásával tiltakoztak a megsemmisítő csapás ellen.  A magyar hallgatók elszigetelése, közösségük felszámolása folytatódott. Az otthonban úgy helyezték el őket, hogy egy hálószobába csak egy magyar diák kerülhetett. Így jutott Kálmán is egy olyan szobába, ahol a többiek, mind ötödéves román szakos fiatalok voltak. Megtanult románul, ha akart, ha nem. A magyar fiatalok azért megtalálták a módját annak, hogy közösséggé szerveződjenek, de azután még jobban figyelték minden lépésüket.

Egy hétfői reggel magyar nyelvóra volt. Megkezdődött az előadás, és a csendet hirtelen erős kopogás zavarta meg. Nyílott az ajtó, bőrkabátosok léptek be a terembe. Az előadóhoz fordultak, aki aztán szólította Kálmánt.

– Egress, magát keresik, kövesse őket!

Lent az utca egyik eldugott sarkában betessékelték az ott várakozó kocsiba, s elindultak. Egyetlen szót sem szóltak hozzá, nem tudta, hová viszik. Bejárták vele az egész várost, s a Securitate épülete előtt állt meg az autó.  Bevitték, betessékelték egy szobába, s otthagyták egyedül jó hosszú ideig, hogy gondolkozzék, de ő egyáltalán nem tudta, hogy min kellene gondolkoznia.  Délfelé járt az idő, mikor visszatértek hozzá, de még akkor sem a faggatás kezdődött, hanem jól, gazdagon összeállított ebédet vittek be egy tálcán.  Ott hagyták, anélkül, hogy fűztek volna valamit hozzá. A finom ebédhez hozzá sem nyúlt, egy falatkát sem tudott volna lenyelni.

– Miért nem evett? – kérdezte a belépő tiszt.

– Nem olyanok a körülmények, hogy enni tudnék – mondta röviden.

– Ezen az íven kérdések vannak, - nyújtotta oda neki a papírt. - Minden kérdésre pontosan, részletesen válaszoljon! Ha valamit elkerül, amit magának tudnia kell, saját helyzetét nehezíti.

Hagyta, hogy tovább gondolkozzon, hogy mindent leírjon, amit a társaságról tud.  Arról a társaságról, amelyhez néha ő is csatlakozott, de nem volt állandó tagja.  A szilveszteri mulatság után, úgy délfelé, együtt mentek el egy sörözőbe, ahol rendszeresen meg szoktak fordulni. A hangadók azelőtt már múlattak valahol, és olyan nótákat énekeltek, amelyeknek még az említése is bűn volt. Erről akartak tájékoztatást kicsikarni olyanoktól, akik közel álltak hozzájuk. A nyomozó nem volt megelégedve Kálmán válaszaival. Megfenyegette.

- Ha nem mond el mindent, amiről tud, maga is a fő bűnösök közé kerül.

– Mindent elmondtam, amit tudok. Nem vagyok közeli barátságban a társaság tagjaival, nem követem minden lépésüket, nem tudok többet róluk.

A tiszt annyira felmérgelődött; közel állt ahhoz, hogy üssön. De nem tette. Késő délutánba hajlott az idő, látta, hogy neheztelő adatokat nem tud kicsikarni a követettekről, kissé lecsöndesedve azt mondta.

– Magát most elengedem, de jól jegyezze meg: senkinek nem szabad megtudnia, hogy itt járt, mert annak súlyos következményei lesznek magára nézve.

Hívott egy őrt, aki kikísérte a kapuig. Ott magára hagyta. Alig lépett néhányat, mikor a járdán egy egylejest pillantott meg, s a szabadság érzetével fogalmazta meg magának.

- Ez a nap főnyereménye!