Kígyóvonal 22.

De csak rövid ideig volt arra szükség, mert tudomásul vették, hogy nem lehet folytatni azt, amihez az előző években hozzászoktak. Kezdték tisztelni, s természetesen ő is tisztelte tanulóit. Nem is csak, hogy tisztelte, de szerette is őket. Úgy viselkedett velük, mintha saját gyerekei volnának. A kollégák is kezdték észrevenni a változást, sokkal nyugodtabban tarthatták az órájukat. Kálmánnak meg különös örömöt jelentett, hogy több jó képességű gyerek is volt közöttük, és olyanok is, akik érdeklődtek az irodalom iránt, szerették a verseket, s aztán mások is követték a példájukat.

Érdemes volt olyan lelkiismeretesen dolgozni, mert a pártatyák is felfigyeltek Kálmánra és Zoltán kollégájára.  Megjelentek az iskolában, s nem sokat kertelgetve, bejelentették, hogy a most érkezett két tanárral akarnak beszélni. Bementek az igazgatói irodába, s elkezdődött a beszélgetés.

– KISZ-tagok-e – kérdezte a párttitkár.  Remélem, igen, mert terveink vannak magukkal. Két ilyen képzett ember erősítené alapszervezetünket. Van-e valamilyen ellenvetésük?

     Hát persze, hogy nem volt. Ki mert volna akkor ellent mondani a főnököknek? Minden úgy volt jó, ahogy ők akarták.

     – Itt van az alapszervezeti szabályzat, tanulmányozzák, ismerjék meg, és a következő héten megtartjuk a tagfelvételt.

A gyűlésen kérdések alapján felmérték, hogy mennyire ismerkedtek meg az alapszabályzattal, de arra is kíváncsiak voltak, hogy mennyire ismerik az aktuálpolitikai helyzetet. A próbát kiállták, a résztvevők közül senkinek nem volt semmilyen kifogása. Ellenszavazatok és tartózkodások nélkül emelték őket a párttagok közé.

Zoltánban színészi hajlamok szunnyadtak, s úgy gondolta, hogy életre csalja őket. A Liliomfit tervezte színpadra. Magának a főszerepet osztotta ki, és vállalta a rendezést is. Rendezői elképzelése, és színészi alakítása is kitűnő volt. Több előadást is megélt. Később Kálmán folytatni karta a haladó hagyományokat, s Bródy A tanítónő című darabját akarta színpadra vinni. Csakhogy akkorra már odafejlődött a kultúra szabadsága, hogy csak a megyei szervek jóváhagyásával lehetett előadni a kiválasztott darabot. Beküldte a javaslatát, de nagyon-nagyon hosszú várakozás után azt a választ kapta, hogy a darabot nem engedélyezik. Sarmadomb színpadán nem volt szabad életre kelteni Bródy művének mondandóját. Hozzátéve, magyar elvtárs volt a cenzor. Kálmánt ez elkeserítette.

Szokássá vált az iskolában, hogy néha-néha szórakoztassák magukat a tantestület tagjai. Rendszeres születés-, névnapi, és más ünnepi mulatozásokat rendeztek, s azok a fiatal férfi- és nőkollégákat hozták közelebb egymáshoz. Kálmán, ugye, soha nem menekült a nők elől,  újabb szerelmi hálóba került. Ő maga sem tudta, hogyan történt, de egyre több időt töltött az egyik tanítónő lakásán. Semmilyen közösségi rendezvényre el nem mentek – az ünnepi mulatságokat kivéve -, csak otthon szórakoztatták egymást. Sokszor olyan késői órákban távozott, hogy a házigazda figyelmeztette.

 – Ha maga tényleg szereti a tanító nénit, jobban kellene vigyáznia a hírnevére. Illenék tapintatosabbnak lennie, és tudnia kellene, hol van a határ. Mert azt azért tudja, hogy mindennek van határa.

Kálmán lehajtotta a fejét, nem ellenkezett. Talán ő is érezte, hogy igazságos a megjegyzés. Eszter soha nem neheztelt rá, akármilyen későn kopogott az ajtaján, s azt sem bánta, akármilyen későig maradt. Úgy érezték mindketten, hogy az nekik úgy jó, ahogy csinálják, úgyhogy a házigazda figyelmeztetése után sem változott semmi. Eszter úgyis kitartott mellette. Bizonyította a világnak, hogy tényleg tiszta, őszinte szerelemmel szerette Kálmánt. Mindent megtett, mindent elfogadott úgy, ahogy ő akarta. Várta türelemmel a napot, mikor bejelenti: ideje, hogy összeházasodjanak. De azzal a fiatalember örökre adósa maradt.