Kígyóvonal 23.

Fiatal, világos, fényes mosolyú lány kezdett sétálgatni Sarmadomb utcáin. Mónika volt, a szövetkezeti iroda munkatársa. Helybeli munkatársával, barátnőjével rótták a falu néptelen utcáit. Úgy irányították sétájukat, hogy összetalálkozzanak Kálmánnal, az éppen a kapuja előtt történt meg.  A lány rögtön előadást tartott arról, hogy ő mennyire szereti az irodalmat.

– Nincs egy Csokonai-kötete – kérdezte.

– De van, hogyne volna, ha egy ilyen szép lány akarja olvasni a költő csodálatos szerelmes verseit. Máris hozom.

A lányok meg összemosolyogtak, hogy milyen jól alakul a tervük. Valóságnak látszott, hogy Mónika szerelmes. Mikor a könyvet visszavitte, már látszott, s a napok teltével  mindinkább megmutatkozott.  Szerelmes mosollyal adta át a könyvet. Kálmán – semmire nem gondolva - vette el, s megegyeztek, hogy rövidesen ismét találkoznak.

– A könyvben nem találtál semmit? – kérdezte Mónika. Majd nézz bele, ha az időd engedi.

Elköszöntek. Kálmán alig várta, hogy megismerje a titkot. A könyvben egy idézetekkel tele képeslapot talált,  kiemelve Csokonainak A reményhez című versét. Mónika reményei megvalósulni látszottak. Néhány hónap múlva Kálmán jegygyűrűt húzott az ujjára, anélkül, hogy jól meggondolta volna. Az feltűnt neki, hogy a Mónika nővérének férje, többet játszik, szórakozik Mónikával, mint az édes feleségével. Kálmán, féltékenységtől gyötörve, többször is leitta magát. Egyelőre hagyta, hogy vigye a víz, ahogy és ahová akarja. Nem tudta, hogy a Mónika édesanyja őt szeretné-e jobban, vagy inkább kislánya első szerelmét. Kálmán előtt úgy szórakoztak, mintha az lett volna a legtermészetesebb. Nagyon bonyolult volt az a helyzet. Kálmán megpróbálta azt a maga számára kihasználni. Mónika vasárnap délelőtt egyedül, illetve csak Kálmánnal maradt otthon. Színes, átlátszó lenge házi köpenyegben mutogatta kívánatos idomait. Bejátszották magukat az ágyba, s Kálmán úgy érezte, hogy most már az övé, és ki is akarta használni, de Mónika határozott, erős védekezésébe ütközött. Nem erőszakoskodott tovább. Mónikától úgy vált el, hogy az érintetlen maradt. Ezt a nemes tettét Kálmán egy májusi éjjeli zenével jutalmazta. Azokkal a zenészekkel, akik már sokszor húzták a fülébe, meg Mózessel, megszólaltatták az Éj van, csend és nyugalomnak éje, gyönyörű Petőfi-dalt.  Onnan átvonultak a barátnőhöz, ott Mózes volt érdekelt. Miután végeztek, a zenészekkel együtt beültek a vendéglőbe egy sörre. Lemosták a karcokat a torkukról.

A következő napok kellemetlen meglepetést hoztak.  Kálmán, román szakos kollégájával szokott felvételiztetni a város gimnáziumában. Mónika mamája figyelmükbe ajánlotta falusi rokonának felvételiző fiát.  A vizsgája sikerült, s a szülők kifejezték hálájukat: pénzt küldtek rokonukhoz, hogy adják át a tanároknak. Mikor azok érdeklődtek, hogy eljutott-e a tanárokhoz a pénz, akkor derült ki, hogy a mama fiának vásárolt belőle vőlegényi öltönyt. A kolléga többször is érdeklődött, de soha nem tudta meg, hogy miért nem kapott semmit.

Kálmán meg Mónika között egyre  romlott a viszony.  Kálmán iszogatott, és csak aludni ment be Mónikához, aki aztán megsokallta, s úgy döntött, hogy a gyűrűt visszaadja, ami többször is megtörtént, de mindig megbocsátottak egymásnak. Végül annak is vége szakadt. Kálmán délután is bement az iskolába. Elengedhetetlenek voltak a vérre menő sakkmeccsek.  Egyszer csak nyílott a tanári szoba ajtaja. Nyolcadikos leányka lépet be.   Egyenesen Kálmánhoz ment,  és a kezébe csúsztatott egy  apró, fehér kis csomagot.  Anélkül, hogy megnézte volna,  mi van benne, a zsebébe tette.  A sok próba után ő már tudta, hogy mi a kis csomag tartalma. Megköszönte a sorsnak, hogy egyelőre nem lett belőle házasember