KÍGYÓVONAL 24.

Az iskola tanári kara erősödött. Jól képzett, fiatal, törekvő kollégák érkeztek az iskolába, közöttük egy szép, csinos, piros kosztümös, matematika szakos tanárnő. Haját lófarokban hordta, amilyent Kálmán elképzelt magának. Megnyerő teremtés volt. A lófarok, a piros kosztüm azt üzente Kálmánnak, hogy a viselőjét az Úristen neki teremtette. Matematikus társai nem szívesen fogadták, különösen az a férfi, aki gyors-talpalással szerzett tanári szakosítást. Azt, hogy kiváló szakember, jó tanár volt, természetesen el kellett fogadni. Mégsem volt hajlandó vállalni az akkor induló középiskolai nyolcadik osztályt. Az új tanárnő katedrájába számították be. Annak, szegénynek, azt sem engedték meg, hogy tiltakozzék. Elkeseredetten, lehangolt állapotban üldögélt az asztal mellett, közel Kálmánhoz. Ő csak úgy a sarokból figyelte szünetekben, hogyan zajlanak az események. Mikor látta, hogy a tanárnő egyedül szomorkodik, közelebb húzódott hozzá.

- Ne keseregjen, az idő múlásával megnyugszik, megtart néhány jól sikerült órát, s meglátja, hogy még a lába előtt fognak heverni.

Erőtlen, halvány mosoly jelent meg a lány vékony ajkai körül. Jól esett neki, hogy kollégája nyugtatni akarta. A beszélgetések mind gyakoribbak, komolyabbak lettek közöttük. Kálmánnak azért is jól jött az a találkozás, mert azokban a napokban szállt le ujjáról a jegygyűrű. Mónikával azután már nem találkozott, s mind gyakrabban kísérte ki a fiatal tanárnőt az állomáshoz, ő ugyanis ingázott. De nem sokáig. Ahogy közöttük a viszony mind bensőségesebb lett, Kálmán kérésére, kiköltözött Sarnadombra. Az iskola mellett talált külön bejáratú szobát. Ott már gyakrabban meglátogathatta, s remélte, hogy sikerül meghódítania.

Ősz volt, s nem maradhatott el a mezőgazdasági gyakorlatnak nevezett kényszermunka. Kukoricát szedtek a szomszéd falu határában. A kis kolléganőt Kálmánhoz rendelték, hogy segédkezzék neki. Harmadik napjuk kezdődött. Kiértek a mezőre, beállították a gyerekeket a kukoricasorokra, és elkezdődött a munka. Egyre nyugtalanabbul forgolódott a főnök, várta az alkalmat, hogy együtt maradhasson a beosztottjával. Eljött a pillanat, mikor elővehette kabátja belsejéből a harmatos, friss, piros rózsaszálat, s kissé remegő kézzel adta oda annak, akinek szánta, és aki attól a pillanattól Rózsa nevet viselt. Kálmánt Anyára emlékeztette, ő is Rózsa volt, őt is Rózsának szólította Apa.

Az idő nem állt meg, eljött a véglegesítő vizsga ideje. Az iskolai szakfelügyeletet a tanfelügyelő végezte mindkettőjüknél. Zoltán már házasember volt, háztartást vezettek. Magánál szállásolta el a vendéget. Reggel elkezdődött a felügyelet. Először Kálmán órájára ment be. Mikor vége lett, a szünetben úgy jelezte, hogy meg van elégedve. Zoltán következett. Az óra után nagyszünet volt, részletesebben lehetett beszélgetni. Kálmán arra figyelt fel, hogy Zoltán magyarázta a felügyelőnek: mit akart, miért nem sikerült? Akkor ott nem mondott senkinek semmit. Másnap, mikor a kiértékelést tartották, akkor esett rosszul neki, hogy egy fél ponttal nagyobb osztályzatot kapott Zoltán, mint ő. De később már nem csodálkozott, mert megtudta, hogy nemcsak az elbírálásnál kivételezett vele, Rövidesen az is kiderült, hogy nemcsak akkor kivételezett vele, hanem jó alkalom volt arra is, hogy Váradi elvtárs – így hívták a szakfelügyelőt – megígérje Zoltánnak további támogatását. És nem is kellett sokáig várakoznia. Állást szerzett neki a bihari művelődési osztályon. Elhagyták Sarmadombot, és a Pece-parti Párizs polgárai lettek. Kálmánnak meg azt ígérte Váradi tanfelügyelő, hogy aligazgatót csinál belőle. De arra már nem kerülhetett sor, mert az új területrendezés következtében átrendeződtek a megyék, és Sarmadombot leválasztották Biharról. Erekfő központtal Száldobos megye alakult, és Sarmadomb annak a része lett. A helyi főnökség soha nem akart hallani arról, hogy Kálmán valamikor is igazgató legyen. Annak elnyeréséért szolgálni kellett, elfogadni szó nélkül, amit diktálnak. Kálmán pedig nem volt arra hajlandó, a maga lábán szeretett állni, és csak azt fogadta el, amit a saját gondolkodása, ítélőképessége megengedett. És az nagyon sok konfliktushelyzetre adott alkalmat. Arra még nem gondolt, hogy a konfliktusok csak szaporodnak, erősödnek. Jó is, hogy nem sejtette akkor, mert idejekorán elmenekült volna. Így sose gondolt a menekülésre. Érezte, hogy felelősség nyugszik a vállán, hogy népének, a jelennek és a jövőnek is szüksége van rá. A küzdelmet, amit magára vállalt, nem adhatja fel. Folytatta azt a munkát, amelyről tudta, hogy eredményes lehet, és szolgálja azt a célt, amelyet megjelölt magának. Úgy oktatatta, nevelte a fiatalokat, - akiknek sorsát az ő kezébe adták -, hogy soha ne felejtsék el a legfontosabbat: magyarnak születtek. Akkoriban az iskolai KISZ alapszervezetnek tanárirányítója volt. s azt a megbízatást Kálmánnak ajánlották fel. Természetesen elfogadta, mert úgy gondolta, hogy a kisztevékenység örve alatt a maga elképzeléseit is könnyebben érvényesítheti. A kiszmunka  kalapja alatt olyasmit is elvégezhetett a tanulókkal, amit máskülönben nem lehetett volna. Az őszi mezőgazdasági gyakorlat haszna volt, hogy azt a kevés pénzt, amit fizettek a munkájukért, arra használta fel, hogy gitárokat szerezzen a fiúknak, akik különben már pengették a hangszert, s ahhoz a művelődési tevékenységhez, amit elképzelt, szükség volt  ezekre. A vásárlást lebonyolította: megvoltak a hangszerek. Csakhogy néhány nap múlva csörgött a telefon az igazgatói irodában. l mert a KISZ-tevékenység kalapja alatt olyasmit is elvégezhetett a tanulókkal, amit máskülönben nem lehetett volna. Az őszi mezőgazdasági gyakorlat haszna volt, hogy azt a kevés pénzt, amit fizettek a munkájukért, arra használta fel, hogy gitárokat szerezzen a fiúknak, akik különben már pengették a hangszert, s ahhoz a művelődési tevékenységhez, amit elképzelt, szükség volt ezekre. A vásárlást lebonyolította: megvoltak a hangszerek. Csakhogy néhány nap múlva csörgött a telefon az igazgatói irodában.