KÍGYÓVONAL 25.

 –Igazgató elvtárs, a KISZ-irányító tanárával együtt, délután jelentkezzenek a rajonnál! Meg kell beszélnünk valamit, amit elkövettek a rajoni alapszervezet ellen. Háromkor találkozunk, ellentmondás nincs!

-Megértettem, titkár elvtárs, ott leszünk – válaszolta röviden az igazgató.

A tanítás befejezése után indultak, hogy a kijelölt órakor ott legyenek a nagyhangú főnököknél, és számot adjanak elkövetett bűnükről. Odaértek pontosan, de a főnök megvárakoztatta őket. Háborogni azért nem volt szabad! Egyszer aztán csak megjelent az elegánsan öltözött, hatalmának tudatában lévő rajoni első titkár.

– Jó napot, elvtársak. Kezdhetjük. Mi történt azzal a pénzzel, amit a mezőgazdasági munkájukkal kerestek? Hol van, mi történt vele? Nem érkezett meg hozzánk az összeg, – akármilyen kevés – annak be kellett volna érkeznie már hozzánk.

Kálmán vette a bátorságot, és pontosan elmondta a történteket.

– De hát azért még sem kellett volna a saját, nem létező szakállukra cselekedni. Meg kellett volna beszélni velünk, s csak a mi hozzájárulásunkkal valósíthatták volna meg tervüket. Ami különben jó elgondolás. Azt azonban jegyezzék meg, hogy minden csak a mi engedélyünkkel valósítható meg.

A főnök úgy engedte el őket, hogy még büntetést sem helyezett kilátásba. A tanulság pedig az, hogy cselekedni kell! Hazamentek, és birkóztak tovább a feladatokkal.        Kálmán személyes életében, helyzetének alakulásában is fontos szerepe volt annak az iskolai főnök-helyettességnek. Kilátása sem volt arra, hogy lakáshoz jusson. Arról a polgármesterek egyáltalán nem gondoskodtak. Csak a bányavállalatnak voltak kiadható lakásai, s mivel a KISZ-munkájáért őt javasolták, megkapta a konfortosnak számító fürdőszobás lakást. Az igazgató azért sokáig rossz szemmel nézett rá: haragszom rád módon viselkedett vele. A bérelt lakást felmondták neki. Családjával odaköltözött Kálmán szomszédságába. Hogy minden jó legyen, jelezték vele a testvérek, hogy nincsenek megelégedve az igazgatói munkájával, és leváltják. Hogy miért? Mert tovább már nem volt szükség magyar igazgatóra. Talán meg sem köszönték addigi munkáját. Az új román igazgatónak minél hamarabb el kellett foglalnia a helyét. Attól kezdve meg indult a hajsza a magyar tagozat ellen. Minden lehetséges eszközt felhasználtak, hogy lehetetlenné tegyék a működését.

Rózsa érkezése az iskolába egybeesett Magurai igazgató leváltásával. Az egyik román szomszédtelepülés adott igazgatót a nagytöbbségben magyar lakosságú Sarmadomb iskolájának. Tatárnak (Tataru) hívták, és Rózsa szerencséjére, ő is matematikatanár volt. Egy cseppet sem bigott. A magyarokkal is szóba állt, elbeszélgetett velük éppen úgy, mint nemzetbelijeivel. Rózsának is úgy állította össze a katedráját, hogy eredményesen tudja végezni a munkáját. Az órákért voltak még összeütközések László kollégával, de aztán lassan összeszoktak, dolgoztak. Laci mindig ellenséges szemmel nézte Rózsát. A tanári szoba csendes volt, szünetekben is, de a délutánokon vérre menő sakkmeccseknek adott helyet. Kálmán azután már nem is kereste Mónikát. Megtörtént a végleges szakítás. De utoljára még figyelmeztette nőtársát.

- Rózsa, ne veszítsd el a fejed! Annyian voltak már annak az embernek az életében, hogy ő maga sem tudja megszámlálni, s mindemellett iszik is bőven, meg betegeskedik is. Nekem mindebből elegem lett, s úgy döntöttem, hogy nem leszek ápolónő egész életemben. Rózsának ismerős volt ez a szöveg, mert szóról szóra ugyanezt monda el neki Eszter is. Nem is válaszolt semmit az elmondottakra. Barátnőjének, volt osztálytársának, Zoltán feleségének viszont elmondta, aki próbálta megnyugtatni.

–Ne vedd komolyan ezeket a jóindulatú figyelmeztetéseket, jó tanácsokat, mert az irigység beszél belőlük. Ők is szerették volna megszerezni maguknak, csakhogy Kálmán egyiket sem biztatta, annak ellenére, hogy majdnem beleesett Mónika hálójába.

Rózsa hálásan nézett barátnője szemébe. Megerősödött hitében, s úgy érezte, hogy hihet Kálmánnak, aki mindinkább éreztette vele, hogy ő tényleg komolyan gondolkozik. Csodálkozik, hogy Rózsa nem érzi az ő szívének melegét.