KÍGYÓVONAL 26.

– Messze van ez a Dózsa rezidencia, Virágom.  A falu egész hosszát végig kellett gyalogolnom, hogy megtaláljalak. Gyorsan raktam a lábam, hogy minél hamarabb ideérjek, és megöleljelek. Mindezek közben nem hanyagolták el az iskolai munkájukat sem. Tanultak, készültek a másnapi órákra. Alig telt el három-négy hónap, a tanár-tanfelügyelő iskolalátogatásra érkezett hozzájuk. Úgy látszott, érdekli, hogy végzi munkáját a botcsinálta segédtanár. Először a VII-be mentek be, ahol egyetlen gyermeket találtak, az igazgatónő unokahúgát. Akkoriban a négy általános után a gyermekek nem akarták folytatni tanulmányaikat, s azt a szülők is szorgalmazták, mert már akkor bevonták őket a mezőgazdasági munkába. Kálmánnak ez ismerős volt. Ilyen területről, hasonló körülmények közül tornászta fel magát.

 – Az V. osztályban folytetjuk, - közölte vele a felügyelő. 

– Rendben van, kedves tanár úr.  Orosz órát tartok. Ott már azért elfogadható a helyzet. Majdnem húszan ülnek a padokban. Ügyesek,mozgékonyak az órán. Ajánlok  valamit, ha elfogadja a tanár úr.

–Hát persze, hogy elfogadom. Oda jutottuk, hogy most már én tanulok tőled.

–No hát ez túlzás, de azért elmondom. A középső padsor első padjának jobboldalán ül egy értelmes, csillogó szemű fiú. S míg két olyan ragyogó szemet találunk egy osztályban, érdemes bemenni hozzájuk!

Kálmán úgy vezette az órát, mintha már hosszú évek tapasztalatával rendelkezett volna. Eredményes, jól sikerült óra volt, s a tanfelügyelő dicséretének a jegyzőkönyvben is nyoma maradt. Szünetben beszélgettek. A felügyelő elmondta a jegyzőkönyv tartalmát, Kálmán meg addigi tapasztalatairól, megfigyeléseiről beszélt. – Elmondom azt is a tanár úrnak hogy oda irányított, ahol otthon érzem magam. Mintha tudatosan erre a pályára készültem volna mindig. Az most már biztos, ha valaha is elhatározom, hogy folytatom tanulmányaimat, tanár, azt hiszem: magyartanár leszek, mert gyönyörű érzés az, hogy az ember ott áll a tanítványai előtt, és olyasmikre taníthatja őket, amiket ők még nem tudnak.

– Komoly, dolgos ember vagy most is, mint eddig mindig. Folytasd így tovább, és teljesülni fog a vágyad. Eléred még azt is, hogy képzett tanár lesz belőled.

Ezzel váltak el egymástól, s akkor Kálmán még nem gondolta, hogy az az ember annyira leissza magát, hogy idegenek cipelik haza

Munkája mellett, Kálmán időt szakított arra is, hogy Virággal foglalkozzék. Jól érezték magukat együtt, s olyan szorossá vált a kapcsolat közöttük, hogy a virágszálat olyasmivel is megrágalmazták, amire egyikük sem gondolt. Bözsi néni meg a fogadott lánya mondott különösen rosszat róla, mert talán eladó volt a fogadott lány is.

–Engem nem foglalkoztatnak ezek a pletykák, én bízom Virágban, az érzelmeim iránta egyre erősebbek, és úgy érzem, hogy már része az életemnek.

– Majd kiderül, hogy kinek volt igaza. Amit teszünk, azt csak magáért tesszük, rokonszenves nekünk, meg hát rokon is szegről-végről. Ibolya tudta meg, hogy a maga édesanyja, meg az ő édesanyja nemrégen még tartották a rokonságot.

– Akkor mi is tovább őrizzük, folytatjuk a felfedezett rokonságot.  Ugye, Ibolya?

– Még hasznát veheted annak- mosolygott a lány.

Elfogyasztották ízletes ebédjüket. Bözsi néni nagyon jól főzött, de Kázmérral együtt jól megfizették. Matematikus kollégájával béreltek Bözsi néni házuk mellett egy szobát. Érdekes ember volt.  Apró termetű, és olyan lódenben járt, mint amilyet diákkorában Kálmán viselt. Szeretett mesélni, szerette a lányokat, külön élvezetet jelentett neki, ha a társaságát szórakoztatni tudta. Fellegvárról került Vadkertbe. Akkor éppen nagyon szerelmes volt. Jolit  valósággal imádta, de azt már lefoglalta egy vadkerti fessfiú, úgyhogy Kázmérnak semmi esélye nem volt. Befejezték az ebédet. Mindenki indult a maga útján. Kálmáné Virághoz vezetett. A délutánokat általában együtt töltötték. Égett a szerelem a lelkükben, és igyekeztek minél több időt szánni egymásnak. Sokszor arról is megfeledkeztek, hogy még mások is vannak körülöttük.

 –Vártalak, türelmetlenül vártalak, kedvesem. Üres minden percem, amit nem veled töltök.

Nemcsak ígérték az ölelést, egymás vállára borultak, és sokáig élvezték a karok szorítását. Volt idejük átélni a szerelmes pillanatokat, Zsuzsa, a kolléganőjük későn érkezet haza. Virág vele osztotta meg a szobáját. S azt tette azért is, hogy ne feltételezhessenek a falu lakói olyasmit, ami ártana a jó hírének. Azt az estét is olyan hosszúra nyújtották, hogy a késő éjszaka vetette haza Kálmánt. Már szégyenkeztek Zsuzsa előtt, de a jólneveltségükről is megfeledkeztek, olyan erős volt a vonzalmunk egymás iránt. Azzal sem törődtek, hogy érzi magát Zsuzsa. Ők csak egymást látták, egymást érezték, semmi mással nem törődtek. Hogy Zsuzsa arról mondott-e valamit Virágnak, azt Kálmán nem tudta, de hozzá nem jutott el semmiféle megjegyzés. A nyári délutánokat a kertben töltötték, ahová az utcáról jól be lehetett látni. Őket az sem érdekelte. A leterített pokrócon összebújtak, és csak az övék volt a világ. Egyik férfibarátjuk egyszer megkérdezte:

- Mit csináltatok ti ott a Dózsa-kertben? Úgy élveztétek egymást, mintha az lett volna a nászéjszakátok.

Kálmán nem mondott semmit. Nem érdekelte, ki mit mond, ő csak a maga világának, saját örömeinek élt. Azzal a gyönyörrel, ami egy egész életre elég lehetne. Csak egyetlen, apró fekete pettyre emlékezett. A hosszú szerelemes este után Kálmán magas lázzal ébredt. Nem mehetett iskolába. Délben, mikor Virág tanítani ment, benézett hozzá, s annak a rövid szerelmes pillanatnak is nagyon örvendtek mind a ketten.

–Ugye, minden gyógyszernél többet használ ez a villámlátogatás. Lehajolhatok hozzád, és csókjaimmal gyógyíthatlak. Megyek, mert nem fogom tudni igazolni a késésemet.

– Bizonysága ez a néhány pillanat a te tiszta és őszinte szerelmednek. De a gyerekekkel foglalkozz délután, és ne rám gondolj! Vidd magaddal a csókjaimat, s érezd, hogy ott vagyok veled.

Virág élvezte azt, amiért bement. Mióta belekóstolt a test gyönyörébe, nem könnyen viselte a hiányát. Elköszöntek hát úgy, mint mindig, mióta ismerték egymást.