KÍGYÓVONAL 28.

Az első egyetemi napok, hetek feszültségekkel, éjszakába nyúló gyűlésezésekkel teltek. Dönteni kellett néhány idősebb hallgató további sorsáról. Az 56-os eseményekkel való rokonszenvezésükért ítélték el őket akkor, két évvel a történtek után. Amit Kálmán átélt az óvölgyi kollégiumban, azt itt tovább folytatták. A szegény ember jövedelme még mindig igen magas volt ahhoz, hogy anyagi támogatást, ösztöndíjat kaphatott volna. Sőt a bentlakásba sem fogadták be, úgy, mint az óvölgyi iskolában. Albérletben lakott egy idős, magányos asszonynál. Ágyneműje se volt, egy matrac nélküli sodronyágyon álmodozhatott a jövőjéről. Szüleitől a beígért háromszázat rendszeresen megkapta, amiből az albérletet, meg a mindennapi szalonna árát tudta fedezni. Így is két ökör árába került az első egyetemi éve. A fellegvári nap másképpen sütött rá, mint a vadkerti. Sok volt körülötte a fiatal, akik mind azért voltak ott, hogy tudással, szellemmel töltsék meg tarisznyájukat. Kálmán, a faluról származott fiatalember szárnyakat kapott, és dolgozott, tanult szorgalmasan. Annyira meg akarta mutatni, hogy milyen nagy érdeklődéssel követi tanárai előadásait, hogy mindig igyekezett az első padban helyet foglalni. Egyik tanára, aki régi magyar irodalomtörténetet tanított, észrevette, hogy el-elszundít az óráin. Tapintatos ember volt, és sokáig szó nélkül hagyta. Egyszer aztán a bejárati kapunál véletlenül összetalálkoztak. A professzor előzékenyen köszöntötte.

– Jó napot kívánok Egress elvtárs. Hogy van, hogy érzi magát, nem beteg?

– Köszönöm szépen, nem. Jól vagyok, kedves tanár úr.

– Akkor miért alszik állandóan az óráimon?

Kálmánba bent ragadt a szó, nem tudott mondani semmit a váratlan kérdésekre. A tanár úrnak finom, selymes hangja volt – valamikor lelkészként hirdette Isten igéit - s mikor elkezdte a beszédet, mellé két karjával olyan húzogató mozgásokat végzett, hogy amikor meghallotta a selymes hangot, és látta a tanár úr karjainak mozgását, azonnal kezdett elszundítani. Nem ez volt az egyetlen meglepetés számára. Eltelt az első fél év, következtek az első kollokviumok. Először kellett számot adnia arról, hogy mennyire képes elmerülni a tudományokban. Ott szorongott társaival együtt az ajtó előtt, várta, hogy rákerüljön a sor. Próbált nyugodt maradni, és belépett a terembe.

– Jó napot kívánok, - köszönt kissé remegő hangon.

– Jó napot, fiatalember, hogy hívják?

– Egress Kálmán vagyok, tanár úr -, ő az asztalára nézett, felvett egy iratot, s azt mondta:

– Maga nem vizsgázhat, nem fizette ki a tandíját.

Lehajtotta a fejét, nem tudott mondani semmit a tanárnak, aki hirtelen benyúlt kabátja zsebébe, kivett egy százast, a kezébe adta ezzel a megjegyzéssel:

- Menjen, fizesse ki a tandíját, és jöjjön vissza vizsgázni!

Olyan tiszta, szép emberséggel még soha nem találkozott. Nyolcasra vizsgázott, és meg volt magával elégedve. Az első dolga aztán az volt, hogy valamiképpen pénzt szerezzen, és visszaadja a kölcsönkapott pénzt a tanár úrnak. Azután bármikor szó esett a professzorról, mindig hangoztatta:

- Mondhatnak bármit, bármilyen rosszat róla, én azt az emberi nagyságot, azt a gesztust soha nem fogom elfelejteni.