KÍGYÓVONAL 29.

 Azért is tisztelte, és szerette azt a tanárát, mert ő volt az első az oktatói közül, aki a tudományos munkába is igyekezett bevezetni. Tanácsolta, hogy a Friss Újság lapjait nézze át, s gondolatait fogalmazza meg! El is kezdte a munkát. Komolyabb eredményre azonban nem jutott. Az év végi vizsgáin, kollokviumokon jól szerepelt, tanárai is meg voltak elégedve vele. Az az egy dolog bántotta, hogy a Magyar nép történetéből nagyon gyengén vizsgázott.  Éppen csak, hogy megkapta az átmenő jegyet. Végül a siker élményével utazott haza, Egerfügére.Az otthoni napok nem pihenéssel kezdődtek. Munkát keresett, hogy hozzájusson valamennyi pénzhez. Összegyűjtögeti, s azzal maga is hozzájárul a következő egyetemi év költségeihez. Olyan helyre került, ahol közelről láthatta, mennyire hiteltelen annak szajkózása, hogy a szegényparasztság is elindult a jólét útján.Éppen kezdődött a cséplés. Szükség volt olyan alkalmazottra, aki az adminisztrációs munkát elvégzi, s az előírt beszolgáltatást átveszi. Mozgékony, talpraesett Kísérővel a gazdák Erekfőre szállították a gabonát, s ott adták át az államnak.  Kísérő rokonféléje volt, ő pártfogolta, úgy alkalmazták a cséplőnél. Örvendett, hogy munkához jutott, de amit el kellett végeznie, az lelkileg nagyon megviselte. A kulákok a cséplés után üres zsákokkal mentek haza, de az Apához hasonló szegényparasztokat sem kímélték; gabonájuk nagyobb részét ők is ott hagyták a szérűn. Másnap pedig maguk szállították a városba, mintha jó szántukból mondtak volna le munkájuk eredményéről, s örömmel adták volna át segítségképpen a városi munkásosztálynak. Mellette még dolgozott egy másik fiatalember, az erekfői kollégium tanulója. Szükség volt a váltásra, mert éjjel-nappal ment a gép. A cél az volt, hogy minél hamarabb, és szemveszteség nélkül fejezzék be a cséplést. Tisztelte Kísérő bácsi őket, de a munkájukkal nem volt megelégedve.

– Kálmán, tudod, hogy ma is nagy hiánnyal adtam át a kvótát? Jocónak és neked is jobban oda kell figyelnetek, mert, ha nem lennék jó ismerősük, nem vennék át tőlem, s akkor mit tehetnénk?

– Kísérő bácsi, engem olyasmivel nem vádolhat, hogy hiánnyal veszem át az emberektől a gabonát! Ne fájlalja, hogy a gazdáknak is marad egy kevés.

– Gondold meg, hogy mit beszélsz, fiatalember, és figyelj oda jobban a munkádra.

– Megértettem, úgy tettem eddig is, és úgy teszek ezután is  – replikázott Kálmán.

Ahhoz hasonló vitájuk később már nem volt. Kálmán gyakran ment hátra. Figyelte, hogyan nyelik az emberek a sűrűn szállongó porfelhőt. Látta azt is, hogy az asztagok árnyékába húzódva, hogyan fogyasztják el ételüket, amit a feleségek vittek ki minden nap ünnepi pakolásban a szérűre. Volt közöttük olyan szegény ember, aki maga sem tudta, mikor evett utoljára főtt ételt. Gyenge volt, mint a harmat. Egyik nap nehéz hörgésre lettek figyelmesek. Horkant egy nagyot a gép, és megállt. Az éhségtől szédült bele az etető a gép éhes szájába. Szerencsére később ahhoz hasonló tragédia már nem történt. Ha Egerfügén már nem volt mit csépelni, átmentek a szomszédos román faluba. Otthon sem ismerték nagyon, de ott aztán egyáltalán nem. Éjszaka volt, a falu nagygazdájának csépeltek, akinek szép, csillogó szemű, formás, vonzótestű fiatal felesége volt. Hogy elterelje a figyelmet arról, ami a gép körül történik, megkörnyékezte Kálmánt, és felajánlkozva udvarolt, fényes szép szemével jelezte, hogy ő várja. Később Kálmán nagyon haragudott magára, amiért nem fogadta el. A polgármester gyakran megfordult a szérűn; követte, hogyan teljesítik a kijelölt tervet, minél hamarabb és szemveszteség nélkül. Olyankor Kálmánnal is elbeszélgetett. Jól lehetett látni,  hogy rokonszenvez vele. Hamar be is bizonyította. Felajánlotta segítségét.