KÍGYÓVONAL 56.

 Mivel annyira eredménytelenül fejeződtek be az előző próbálkozások, Rózsa tovább tapogatózott: hogy lehetne, ki tudna segíteni, hogy elmehessenek Magyarországra? Rózsa segítségkérését meghallották. Indulhattak azonnal indultak Debrecenbe. Ott már valamivel emberibb körülményeket találtak. Kálmán nem érezte annyira elveszettnek magát. S ha már reménykedni tudott, az is haladást jelentett számára. Rózsa a határon túl is gyakran meglátogatta. Egyszer csak nem találta Kálmánt a régi helyén. Tájékoztatták, hogy átköltöztették a frissen átadott épületbe. S ott már szállodai állapotok fogadták a betegeket. A gyógyszerek mellett az is gyógyított. Egy időre nyugodtabb és reménykedőbb lett. Csakhogy azok a gyógyulást ígérő napok nem sokáig tartottak. A pszichiátriai gondozásra állandóan szüksége volt. A lelki sötétségben mindenről és mindenkiről elfelejtkezett. Péterről is. Sára írta meg, hogy nagyon súlyos állapotban vitték vissza a budapesti kórházba. S akkor már nem sok jót jósoltak neki. Néhány nap után visszaadta lelkét teremtőjének. Sára teljesítette férjének óhaját. Hazaszállíttatta, mert Péter az erdélyi anyaföldben akart megpihenni. Kálmán annyira rossz állapotban volt, hogy a temetésére sem tudott elmenni. Már reagálni sem tudott a tragikus hírre. Úgy viselkedett, mintha neki ahhoz semmi köze nem volna. A temetésére sem tudott elmenni. Úgy vitték ki Pétert a temetőbe, hogy ő nem köszönt el tőle. Péter meghalt, Sára egyedül maradt, és megöregedett. Könnyekbe lábadt a szeme, ha Péterre gondolt, vagy róla beszélt. Kijárt a temetőbe Péterhez, s talán olyankor egy kicsit megnyugodott. Kálmán akkor már többet volt kórházban, mint otthon. Azért is aggódott, hogy az iskolai munkáját nem tudta folytatni. A gyerekek tanár nélkül maradtak. Az óráin nem helyettesítette senki. Az orvos azt kérte tőle, hogy azzal ne törődjék! Ő addig adja a beteglapokat, amíg nála javulás jelentkezik. De az a javulás elmaradt. Viszont egy frissen hozott tanügyi törvényv segítségére volt. Aki ötvennyolcadik életévét betöltötte ésnegyvenévnyiszolgálatiidejevolt, nyugdíjaztathatta magát. Kálmán percet sem gondolkodott. Azonnal döntött: nyugalomba vonul. És megtette, de az állapota azután sem javult. Úgy feküdt otthon az ágyában, hogy a környezetét semvettetudomásul. Nem létezett számára senki és semmi. Ha valaki véletlenül meglátogatta, csak nézte, és nem tudott beszélgetni vele. Annyira sem vállalkozott, hogy elmondja: hogy van, hogy érzi magát, milyenek az érzései. Egyszerűen nem létezett a maga számára sem. Rózsa gondozta, ápolta. Ő etette, ő mosdatta, fürdette, mint aki teljesen képtelen mindezt elvégezni. A magány volt egyetlen társuk. Az ajtót sem nyitották rájuk. Akkor született meg a gondolat. Elhagyják az országot, és követik lányaikat. Azzal magyarázták maguknak a döntést- azt ugyanis elsősorban maguknak kellett elfogadniuk-,hogy ők is tudnak segíteni gyermekeiknek, ha szükségük lenne rá, s ők is könnyebben tudják támogatni szüleiket, ha az öreg esztendőkben gondozásra szorulnak .Rózsa azonnal hozzá is látott, hogy minél hamarabb megszerezze az iratokat. Fellegvárra utazott, és vízumot kért. Rövid várakozás után meg is kapta. Nem várták meg a lejártát letelepedési engedélyt kértek a magyaroktól. Mindössze három hónapot vártak, és megkapták a jóváhagyást. A nyári hónapokat Erekfőn töltötték. Akkor már biztosnak látszott, hogy elhagyják a földet, mely életet adott nekik, s olyan emberekké formálta őket, akik tudták, mi a kötelességük. Bizonyára, azt a kötelességtudatot magukkal vitték. Az nem hagyja, hogy megfeledkezzenek munkatársakról, régi honukról, rokonokról és nagyon kevés baráttól.  A rövid három hónap alatt rengeteg dolguk volt.  Legnehezebb az, hogy gazdag, értékes könyvtáruknak minden darabját nyilvántartásba kellett venni .Egyenként vették lajstromba s az igen sok időbe került. A lakás bútorzatából egyetlen darabot, egy szekrénykombinációt szándékoztak elvinni, a többit darabonként elherdálták. Eközben reklámozták a lakásukat. Különböző módokon, naponta hirdették, hogy a lakás eladó. A vevők nem tolakodtak. Ha egy-egy betévedt, ingyen szerette volna megszerezni magának.. A nyár végére aztán mégis sikerült túladni rajt. Goromba téli napok következtek .Odaát lakásuk még nem volt. Otthoni lakásuk ára a zsebükben kuksolt. Várta, hogy olyan lakásra találjanak, amely a betegeskedő embereknek minden szempontból megfelel. Borika szegődött melléjük, és a város minden negyedét édesanyjával járták be. Nem sok eredménnyel mert a lakótelepi kínálat nem elégítette k igényüket. Kálmán nem akart emeletre mászni, azmár nehéz volt neki. Amellett azt is szerették volna, hogy bolt, kórház, gyógyszertár ott legyen közelükben. Az év decemberére végül a város központjában találtak elképzelésüknek megfelelő kicsi lakást. A karácsonyi nagyhetek javításokkal, meszeléssel, takarítással teltek. Január végére értek abba a helyzetbe, hogy be lehetett költözni. Február tizenegyedik napja  volt, mikor a TIR teherszállító kocsi elpüfögött velük. Elhagyták Erekfőt. Rózsa egyre nyugtalanabbnak érezte magát, ahogy a határhoz közeledtek. Beálltak a sorba. Várták, hogy jöjjenek a vámosok. Vajon mindennel meg lesznek elégedve? Ahogy így töprengett, a személyi igazolványát kérték, meg az útlevelet. A háttérbe bele se néztek.  Irattartójának sok-sok papírjára, igazolványaira, senki nem volt kíváncsi. Akkor az nagyon felbosszantotta. Mi idejébe került, míg azokat mind összeszedte. Így zsörtölődott magában Csak későn vette észre, hogy már régen magyar földön jártak. Lassan megnyugodott. Kitekintett a havas tájra. Kellemesen hatott rá a beláthatatlan hómező fehér látványa. Nem is tűnt neki, hogy már milyen régen elindultak, s hogy már az új otthonukhoz közeledtek. Besötétedett, mire beállhattak a bejárati kapu elé. A kipakoláshoz hozzá se fogtak.  Mindenkinek pihenő következett, s csak reggel fogtak hozzá, hogy a válogatott holmikat behordják a lakásba. Kálmánnak nagyon jól esett, hogy sokan érkeztek segítségükre. A költözködés február tizenegyedikén történt, éppen úgy,mint mikor Sarmadombról Erekfőre szállították a betyárbútort. Mindezt Rózsa bonyolította le. Kálmán később azt kérdezgette magától:

 - Honnan volt annyi ereje?