KÍGYÓVONAL 57.

Mindenféle búcsúzkodás nélkül tűntek el Erekfőről. És azért sokan nehezteltek rájuk. Kálmán régi barátja, Mózes nem tudta megérteni, de elfogadni sem, hogy egyetlen szó nélkül ment el. Ő nem tudta, hogy nem ment, hanem vitték. Hogy Rózsa tette élhetővé minden napját. Tőle függött, ő maga semmire nem volt képes. Rózsa volt a virág, Rózsa volt a lélek, ő volt akkor a teljes élet Kálmán számára. Úgy mentek el, és jóltették, hogy elmentek.

Míg az ügyeket rendezték, Borika kis garzonjában húzták meg magukat. Rózsa már akkor elvitte Kálmánt, hogy lássa a helyet, ahol majd élni fognak. Kálmán akkor látta először a várost. Mikor kiszállt a kocsiból, más levegőt érzett maga körül. Friss volt. Nagyot szippantott belőle, mélyen magába szívta, és úgy érezte, hogy a város új életet kínál neki. Úgy történt, mint a szerelemben: meglátni, és megszeretni a pillanat műve. Máris szerette, csodálta a hűség városát, s úgy érezte, neki is segít, hogy hűséges maradjon önmagához, a múltjához. Ezt egyelőre csak elképzelte, és várta, hogy beteljesedjék. Személyiségét az üldözések sem tudták megváltoztatni, s azt megőrzi akkor is, ha az óhazában tejben-vajban fürösztik.

Persze, olyasmivel nem fenyegették őket, bár tejből is, vajból is volt elég. Tejpatakokról éppen nem lehetett beszélni, de kennyerükre reggel is, este is jutott elég vaj. A baj az volt, hogy Kálmán még mindig kerülte a városi sétákat, a szoba meg az ágy nyugalma még mindig közellebb állt hozzá. Az ágyhoz azért ragaszkodott, mert ha felkelt, szédelgett, csak homályt látott maga körül. Az otthoni négyszobás komfort  után  a kicsi garzon szűknek bizonyult, de azért Rózsa,  saroknyi konyhájában, úgy ahogy,  hosszú évek alatt már begyakorolta,  ízletes ételeket készített, mert  Kálmánnak, bármennyire rosszul érezte magát, étvágya mindig volt. Elszigetelte magát a szűk garzonszobában, de maga előtt a városnak azokat  a képeit látta, amelyek már az előző napokban megnyerték a tetszését: a sok zöldlombos fa, melyek már kiöregedőben voltak, a városatyák azonban gondoskodtak róla, hogy fiatal csemetékkel pótolják a hiányt. Az utak széléről sehol nem hiányoztak a cserjék, üdeségükkel kísérték a járókelőket. Vágyakozva gondolt a parkokra. Szinte egymást érték, annyi volt belőlük. Csalogatták magukhoz a szoba levegőjéhez szokott Kálmánt.

 – Úgy döntöttem – mondta egyik reggel Rózsának, hogy kimerészkedem a levegőre, s ha esetleg mégis hamar elfáradok, a zöld és virágos parkokban kipihenhetem magam. Vonz a város a maga csöndes, nyugodt hangulatával. Békésen köszöntik egymást az emberek.

 – Mgadra hagylak – mondta neki Rózsa. Az csak segíteni fog  neked, hogy erődet visszanyerd, hogy  - mint fiatal éveidben – a saját lábadon állj, és tudjad, mit akarsz, hogy tervezni és dolgozni tudj, mint hajdanában!

 Kálmán elindult. Rózsa már azt is eredménynek tartotta. Kíváncsi volt, mennyire futja erejéből. Akarata mindig átsegítette a nehéz perceken, napokon. Amit egyszer elkezdett, azt véghez is vitte. Addig nem nyugodott, amíg a megoldás meg nem született. Hátha az a keménység most is segít rajta. Beépítette napi programjába a rendszeres napi sétát. És az, bár lassan, de javára vált. Napról napra kezdte jobban érezni magát. Az kötötte le, hogy felfedezze maga számára a hűség városát. Előbb csak a belvárost látogatta. Annak minden épülete a múltról, a XVI-XVII. század történelméről, gazdag művelődési hagyományairól beszélt. A Templom utca a legbeszédesebb ebből a szempontból. Mindenekelőtt ott ismerkedett meg az Esterházyakkal, a nekik muzsikáló Haydennel, és a nagy magyar zeneszerzővel: Liszt Ferenccel, a kiváló zongoraművésszel. Az anekdota számba menő kis esemény az ő nevéhez, és a fiatal Petőfi Sándorhoz fűződik. A kiváló zongoraművész Sopronban koncertezett, Petőfi meg ugyanakkor ott katonáskodott. Nem tudta volna elviselni, hogy a világhírű magyar művész műsorát meg ne hallgassa. A síbakoló katona hagyott csapot-papot, és átment a mindössze párszáz méterre fekfő koncerrtterembe. Végigkísérte, belefeledkezve haallgatta a műsort.  Azután igyekezett vissza az elhagyott őrhelyre.  A bűntetést azonban már nem tudta elkerülni. Kácserrel büntették meggondolatlan tettét a fiatal katonának. Hazája meg utólag, a világhírű költő előtt azzal tisztelgett, hogy a téren működő színháznak a költő nrvét adományozta. A soproni művészet és művelődés fellegvára a Petőfi Sándor nevét viseli. A színháztól néhány perc alatt lehet elérni a Fő térre, az új fő térre, ahol a legnagyobb magyar, Széchenyi István, grandiózus szobra áll. Körülötte öreg emberek – nők és férfiak – pihennek. Nagyon sokan pedig ott sétáltatják a kutyájukat. A város igazi főtere ma is a régi. A nagy horderejű rendezvényeket, szórakoztató művészi műsorokat ott, azon a téren rendezik meg. Ott találkozik a város vezetősége a lakossággal a nagygyűléseken. És nemis csak a teret tölti be a közönség. A tömeg a házak körüli utcákat is elfoglalja. Kálmán a színpad előtt, vagy ahhoz közel szeret állni, másképpen nem hallja a megszólaltatott szöveget. Pedig a versműsorokat, színpadi előadásokat szereti látogatni. Rózsának meg a táncok a kedvencei. A teret nagy, régi épületek ölelik magukhoz. A Polgármesteri Hivatal is ott kapott helyet magának. A város legrégebbi temploma, a Bencéseké, uralja a teret, s  a központjában kapott helyet a Szentháromság-szobor. A tér utcára vezető sarkában a Tűztorony emelkedik a tiszta-kék ég felé. Az a város jelképe.  Alatta boltozatos átjáró van, s a monda azt tartja, hogy  beszélni nem szabad, míg  a közlekedő ki nem ér a boltozat alól.