KÍGYÓVONAL 59.

Tanárokkal, ismerősökkel találkozott, s közösen vitatkoztak újszerű módszertani kérdésekről. A műsor egyik pontja felfedte előtte a titkot. A munkájukért kitüntetésben részesülők között ő is ott volt. Elismerő Díszoklevelet nyújtottak át neki. S az nemcsak elismerésüket, hanem megbocsátásukat is jelentete. Kálmánna. Nem ítélték el  távozása miatt. Verssel köszönte meg az elismerést.

–Hogy volt, hogy érezted magad – érdeklődött Rózsa, mikor hazaérkezett. Nem hitte ugyanis, hogy van benne annyi erő, hogy egymás után meg tud tenni annyi utat.

– Ha hazahívnak, a síromból is felkelek, mert azután nyugodtabban pihenek.

- Minden megszólal most benned, amit eddig elnyomtál magadban. Visszaszorítottad, magadba zártad, és azzal tápláltad a betegségedet.

 – De látod, felszabadultam. Újjászülettem. Ha nem lennék, ki kellene találni engem – mondta Rózsának, amit Anikó fogalmazott meg. Te is azt ismételgeted, hogy nem az az ember vagyok, aki voltam azelőtt, hogy nem ismersz rám. Nekem is új az, amilyennek látlak téged. Ha megsimogatom az arcodat, eltűnnek a ráncok, kisimul a bőröd, az ajkad pirosra vált, és szebbnek látlak, mint menyasszonykorodban.

- Tata, tata ! – hallom ilyenkor. Ennyi a válaszod. Nekem az is szívmelengető.

Szép volt és megnyugtató az az este. A reggel már nem annyira. Kálmán fogfájással ébredt. Borika ajánlotta ismerős fogorvosát. Ő is Erdélyből származott el. A fájdalom arra kényszerítette, hogy elmenjen a rendelőjébe. Nyugodt, halk szavú ember fogadta. Elmondta fájdalmait, s mivel nem volt még ismerős a doktornak, ismerkedő beszélgetésbe kezdtek.

- Jó munkáról tanúskodik a protézise. Ki volt az orvosa?

- Nem voltunk még magyar állampolgárok, mikor rendbe tették a fogaimat. Erekfőnek hívják a várost, ahonnan jöttünk. Híres kollégiuma volt annak a városnak.

- Kollégiuma? Akkor ismerős nekem az a hely. Abban az időben tanított ott a feleségem édesapja. Történelem szakos volt.

– Akkor én is tudom, hogy ki ő. Székely Bélának hívták. Kiváló tanár volt. Táblavázlatai még mindig ott élnek a képzeletemben. Klárika néni, a felesége, az internátus leányait felügyelte. Az ön feleségén kívül még volt egy nagyobb fiúgyerekük.

– Igen. Sajnos, elveszítették őt. Már néhány éve, hogy meghalt.

– Sajnálom. Hangulatos, jóindulatú fiú volt. Kincsinek hívták.

– Most már akkor mindent tudunk egymásról. Csak hegy a heggyel nem találkozik. Sokan összegyűltünk itt ebben a városban, s tömörültünk is egy intézmény, egy szervezet szárnya alatt. Úgy nevezik, hogy Dunafényi Erdélyi Kör.

– Hallottam. A lányom tájékoztatott.

-  Biztosan Borika. A családnevéről gondolom. Mi már ismerjük régebbről egymást.

Közben a kezelés befejeződött, de Kálmán folytatta a beszélgetést.

- Máris bejelentkeznék a Körbe, doktor úr! Érdekel engem, hogy mi történik ott. Abból, amit elmondott, arra következtetek, hogy jól érezném magam. Az időm egy részét tenné hasznossá.

- Itt van Márta, ő azonnal bejegyzi a nevét.

Attól kezdve aktív tagja volt az Erdélyi Körnek. Hazai környezetben érezte magát.

Az újjászületést, meg a nyugodt, alkotó napokat beárnyékolta, hogy az ajtón ismét a betegeskedés kopogott. Remegett, szédült, állandóan álmos volt, és a mozgás hamar kifárasztotta. Szakorvoshoz kellett fordulni. Parkinson-kórra gyanakodtak, s berendelték az ideggyógyászatra. A vizsgálatok igazolták a feltételezést. A diagnózis jó volt. Infúziós kezelést kapott egy héten át. Elbocsátásakor valamivel jobban érezte magát. A remegés elmaradt, de a szédülés, a fáradékonyság maradt. Azoknak a kivizsgálásához kérték a kardiolóus segítségét. Minden műszeres vizsgálatot elvégeztek, s azok alapján kérdezte a szakorvos.

- Nincs olyan panasza, amit esetleg nem mondott el, talán elfelejtette mondani. Eszméletvesztése nem volt az utóbbi időben?

-Ó, dehogynem! - jutott eszébe Kálmánnak. Egészen gyakori az utóbbi időben, de már fiatalkoromban is előfordult.

–Gyenge a szívműködés, alacsony a pulzusszám. Operációra van szüksége.

És megoperálták. Pészmékert ültettek be neki.