KÍGYÓVONAL 61.

Rózsa erősen ragaszkodott a saját érzéséhez. Azt állította, hogy biztosan ő lesz az első. Már azt is meghagyta Kálmánnak, hogy őt mindenképpen hazaszállíttassa. A magurandi sírkertben óhajt megpihenni. Ez a hangulat elkeserítőbb volt, mint a lehulló, rozsdás falevelek őszi elmúlása. Őszbe hajlott az idő, őszbe az élet. Nem vártak már semmit tőle, de ők maguk tenni akartak még, valamit hagyni az utódoknak, az utókornak. Szüretelhettek is már, mert erős hideget ígértek az év utolsó napjaira. Rózsa jól érezte, hogy betegsége erősen támad. Az újabb ellenőrzés nagyon nagy számot mutatott. Túlságosan elszaporodtak a fehérvérsejtek. Elkezdték a támadó kezelést, hogy megakadályozzák a további emelkedésüket. Akkor levelet kapott egerfügei rokonától. Már régebben ismerték egymást. Az volt bennük a közös, hogy egyformán szerették Egerfügét. Nem láttak szebbet szülőfalujuknál. A levelet Rózsa vitte be, s átadta Kálmánnak, mielőtt ő belepillantott volna. Kálmán a levélből ezt olvasta.

Szeretném, ha egyszer összejönne, hogy Egerfügén találkozzunk, hogy egyszer együtt járjuk be a falut és környékét, hogy emberekkel beszélgessünk, s hogy lásd, vannak még, akik emlékeznek Rád, akik tisztelnek, s akiknek ugyanazok a dolgok fontosak, mint neked, nekem!

Nagyon télre állt már az idő, de a meghívásnak nem tudott ellentmondani. Mióta találkoztak, tartották egymással a kapcsolatot. Közölte hát vele, hogy hét végére megérkeznek Egerfügére. Rózsa is vele megy.

Elutazásuk előtt még volt egy nagyon szép napjuk. Keblükre ölelhették Anikót, a betegeskedő lányukat, aki kellemes meglepetésként érkezett haza. Hangtalanul lépett be a szobába, s Kálmán csak akkor vette észre, mikor a vállára borult. Olyan szép volt az a pillanat, mint az, mikor megszületett. A tökéletes boldogság virágzott a szobában: két lányuk éreztette velük, hogy mennyire szeretik őket. A mennyeknek országában sem volt olyan megnyugtató és ígéretes az élet, mint akkor az Egress családban. Gyöngyöző, apró pelyhekben szállingózott a hó. Kálmán a következő napokra gondolt. Készítette apránként a csomagokat. Reménykedett, hogy a hó nem lepi el őket. Türelmetlenül várta, hogy elindulhassanak. Már csütörtökön vonatra ültek, hogy a szombatot és vasárnapot együtt tölthessék. Bejárták a falut. Sok ismerőssel és fiatal érdeklődővel találkoztak. Vasárnap, már csak ők ketten, elmentek a temetőbe, oda a falu szélére. Teremtett lélek sem járt arra. Kálmán örvendett a csendnek. Csak szüleivel akart lenni, és beszélgetni velük. Tudta, érezte, hogy várják. Elhelyezte a szeretet virágait, és imádkozott. Szállingózni kezdett a hó, de ő folytatta imáját, bocsánatkérő beszámolóját. Ott érezte maga mellett Apát, Anyát úgy, mint valaha, és beszélgetett velük.

- Könyvet írtam az életemről, az életünkről. Elhoztam ide, hogy lássátok, ismerjétek, és megmondjátok: jól tettem-e vagy nem, hogy elfogadjátok-e úgy, ahogyan én leírtam a történteket, hogy sem titeket, se a család más tagját nem sértettem meg; arra nagyon vigyáztam.   

 - Igen, fiam: ez volt, ilyen volt az életed, az életünk. Mi innen is figyeltük, követtük az utadat; sikereidnek veled együtt örvendtünk, s mikor az ellenségeink támadtak, küldtük segítségünket, tanácsainkat: tudtuk, hogy hasznukat veszed; megfogadtál mindig minden szavunkat. Látod, megöregedtél te is; készülsz az örökéletre, s akkor majd újra találkozunk.

Kálmán megnyugodott. Állt még egy ideig a fejfák előtt, figyelte a neveket: Egress M. László és Egress Lászlóné, született Almási Rozália. Meghajtotta előttük a fejét, megfordult, karon fogta Rózsát, s elhagyták a temetőt. Elindultak a falu felé. Elhaladtak az apró szülőház mellett. Elköszöntek a falutól. Ezüstfehér csillogással keringtek, játszadoztak a hópelyhek, s aztán egyre sűrűbben hullott a hó. Már vastag réteg takarta vállukat. Szorosan egymásba karoltak, s ahogy távolodtak, alakjukból mind kevesebb látszott, aztán teljesen elmosódott. Csak négy öreg lábnyom maradt utánuk a fehér hótengeren.

                                         Vége