Mosel- völgy, nappal

Mint szürke hullámdombok közt
megülő habtaréj,
a Mosel parti halmokon
megül a köd, a dér.

Elmosódik az ív, a szög,
kontúr és körvonal,
semmibe futnak az utak,
nyirkot cseppent  a fal.

Leszakadó domboldalak
makacsul meredő
szőlőtőkéi közt megáll,
pihen pergő idő.

Ünnep fonódik rá, s a prés,
a csőkígyó leáll,
némává ájul a vidék,
fáradtan néz  a vár,

az éji, báli fényruha
elkopott, színt ereszt,
fényfodrát hajnal oltotta,
sötét, mint a kereszt.

A táj, mint náthás, vén hobó
az utcasarkon, vár
csöpögő orral, hogy újra
ringjon a pfalzi nyár.