Nyújtsd kezed!

Amint az égen felderengtél,

homályba burkoltad a Holdat.

Énbennem már sohasem lesz tél,

egész lényemet tavaszoltad.

Amint az égen illó fényed

játékra kelt a csillagokkal,

a szférákból szólt áldott ének,

s elhallgatott minden komor dal.

Amint az égről nem is holmi

kóbor sugárból omlott hajad,

elkezdtél szépen angyalodni,

már asszonyként mutattad magad,

s most e tónál, fűzlombok alatt

karomba öltöd vékony karod,

felhőkkel ví tusát épp a Nap,

ha tudnám, te is úgy akarod,

bár félsz talán, e tűz feléget,

tétovázol, benned még nem ég,

szívedben hordod özvegységed

gránitkemény húsz esztendejét.

Ám itt vagyunk, két kósza lélek,

ámulok e karcsú termeten,

nélküled nem sokáig élek?...

Nyújtsd kezed, fogd: ez az életem.