Öreganyád

Hogy tudnád egyszer a kezet
ellökni, ami ringatott,
hiszen betű és ékezet
vagytok ti ketten, s voltatok;
vért adott neked, sejteket,
étele étkeddé vált,
testében vitt, és rejtjelet
táplált be génjein át…
Hogy tudnád ellökni kezét,
mi ceruzádat vezette,
ahogy vésted az ábécét
újságpapiros-hegyekre;
ha óva szorított az út
szélén, kémlelve autót;
ha ingedre hímzett azsúrt,
sosem verve az ajtód,
mikor segítségre vágyott…
Hogy vén lett, tehetetlen,
nyikorgó kínnal alázott,
– ne hagyd szárnyaszegetten!
Hisz irdatlan mély az a kút
– vége neked nem sejtett –
hová löknéd. S nincs retúr-út
vénnek, ki elfelejtett!