Örök város

Él ma is, holnap is, lesz virulása,

míg csak a vén kövek állnak időt.

Friss tavasz-illatu nap-pirulásra

ezre muskátlinak újra kinőtt.

Zengi az élet a ferde kis utcák,

méla sikátorok zsúrja közül:

Élni! Remélni! Megélni a múltját,

tódul a nép ide, múltnak örül.

Földi vagy égi a kőbe bevésett

isten, aki letekintve figyel

tér közepén, vagy a templomi résben,

ártani képtelen, ám irigyel.

Múlnak az életek, áll ma a márvány,

régi dicső korok bronza kopik.

Lám, csak a szép marad – rögben a zárvány –

őrizni érdemes, századokig.

Hol van a nagy csata, konzulok, isten?

Annalesek sora őrzi nevük,

s tetteik általad; krónika ismer,

Líviusz, új teret adva nekünk,

mert az igaz lehet éktelen, olcsó,

s bár az erény sohasem hazudik,

így lehet ám a meséd bizony olykor

mint öreg obsitos, még hazug is…

(A Pro Urbe condita hívószavú pályázaton döntőbe jutott versem)