Ősz-tél...

Füstös arannyal szüremlik
szembecsordulós napsugár.
Hunyorogva járok. Soványodni
látszik görbehátú nyír, sudár
jegenyésen nyár...
leszakadt levele, lombja,
csupasz karja-dorongja
csontos agg, didereg.
Az avar alatt összebújva hál
fagyos szívű nyár,
 szendergő kikelet.

Cseperedik a lélek meleg
szobába bújva.
Kormosképű kályha fújtat
duruzsolva, melenget-hízeleg...
Lángja lobban lelkek parazsának.
Mosolyog a tűz
Isten szavának-aranyában
angyalok örömét
fájó szívekre keneget.
Jajj, a hidegnek! Iszkolj, te gyáva
senki babája,(pláne barátja)

Útszéli árvák álma, kinn a híd alatt...
Se dunyha, se párna,
fázós nagykabátban reszket
döcög az idő szekere
ólmos csókot didereg...
Ejnye te álnok, vacogós zarándok!
Szikrát sziszeg a kémény,
hóba fullad a végén minden színes élmény.
Összefog a sál, a csizma, inggel a kabátgomb,
s majd ha a tél tanyát bont,
elbúcsúznak mint barátok, s mi nevetünk a végén...