Semmi vész!

Lesújt a hitványra az idő haragja, 
az ember már saját sírkövét faragja. 
Ábel sebe ma is gyógyulatlan sajog, 
és gyűlnek a bajok, a világ nyavalyog.

Végzetes tettéből mégsem tanult Káin, 
súlyos lelki terhe átok unokáin! 
Orvosolni kevés a közös akarat, 
a harc mit sem old meg, a baj csak baj marad.

Túlságosan sok tán itt az ellenérdek, 
a tiri- s a tarka együtt meg nem férnek. 
Mindennemű madár saját bűne foglya, 
társát a fészekből gond nélkül kidobja.

A világ szégyene a rút emberállat, 
csak belegondolni is merő utálat. 
Időt, lelket rabol, úgy is, ha az ég dől, 
kevély passzióból, nem égő szükségből.

Anyagiak miatt elborul az elme, 
nyelvet ölt és ölet, bár ölet ölelne. 
Testvér gyilkol testvért, nemzetet a nemzet, 
utódot is csupán pusztítani nemzett.

No de nincs semmi vész, eltűnik az alja, 
jódolgában saját magát is felfalja! 
A nagy Isten, aki ily embert teremtett,  
küldje a Megváltót, tegyen köztünk rendet!