Shakespeare: XXXIV. szonett

(fordítás)

Miért ígért a szád derűs napot,
s hogy nyűg lesz úgy a jó köpeny nekem?
A végzetem rám csúf időt szabott,
borúja lám erőt vett fényeden.

A permeten gyötörve át magam,
a szél kicserzi már a képemet,
sebemnek ápolása tárgytalan,
idő, vagy ír se tüntet el heget.

A bajt a szégyened nem oldja meg,
ha bánod is, csak én vagyok, ki veszt,
de orvosára nem talál a heg,
ha sárba nyomja sérelemkereszt.

De ó, a könny szerelmed gyöngye volt,
ez mindenféle bűn alól felold.

És az eredeti: 

Why didst thou promise such a beauteous day,
And make me travel forth without my cloak,
To let base clouds o’ertake me in my way,
Hiding thy bravery in their rotten smoke?
Tis not enough that through the cloud thou break,
To dry the rain on my storm-beaten face,
For no man well of such a salve can speak,
That heals the wound, and cures not the disgrace:
Nor can thy shame give physic to my grief;
Though thou repent, yet I have still the loss:
The offender’s sorrow lends but weak relief
To him that bears the strong offence’s cross. 
     Ah! but those tears are pearl which thy love sheds, 
     And they are rich and ransom all ill deeds.