SZENT JÁTÉK VAGY PROFÁN JÁTSZADOZÁS? (Mi a líra és van-e feladata?) - 19.

19 Rész

A nyelv uralhatatlansága?

A hetvenes évek végétől[1] kezdve a hazai kanonizált irodalom – különösen a líra - jelentős része elvben a nyelvfilozófia divatos gondolatainak inspirációjára „a nyelv uralhatatlansága” ürügyén áttért „a jelentéshordozó nyelvről a jelentésteremtő nyelvre; azaz sajátos preciőz műnyelvet kezdett kialakítani. A folyamat azóta is tart. Némelyik, az értelemnek hadat üzenő státuszköltőt a pártoló kritika és szakirodalom „vagány”, „újító” stb. jelzőkkel szokta feldíszíteni. Azt is írták már néhányszor, hogy felbukkant „a posztmodern Ady”.

Ha nyersebben fogalmazunk, azt mondhatjuk, hogy kezdetét vette a magyar lírában a halandzsa térhódítása.

A „nyelv uralhatatlanságára” vonatkozó érvek zömével semmi baj, ezek voltaképpen igazak – csak az érvelők szempontjai vitathatók. A nyelv valóban uralhatatlan. De miért is kellene „uralhatónak” lennie?

Amikor a múlt században a fonetikusok eljutottak oda, hogy egyre finomabb eszközökkel elemezvén az emberi beszédet, kimondták, hogy nincs két azonos beszédhang. Furcsa helyzet volt; éppen a tudomány fejlődése volt az, ami olyan szemlélethez vezetett, ami a fonetikát voltaképpen alkalmatlanná tette a beszédhangnak, mint az emberi kommunikáció alapvető elemének vizsgálatára. Szükség volt ezért egy új tudományágra, meg is született a fonológia, amely a beszédhangot nem akusztikai jelenségnek, hanem az emberi kommunikációs rendszer elemének tekinti.

A jelenlegi kanonizált líra egy része nem tölti be funkcióját, helyette energiáit a nyelv „uralhatatlanságának” jelszavával vagy ürügyével a nyelv „nyüstölésének” szenteli. Ezzel semmi baj, de kell helyette egy olyan költészet, amely a társadalomban betölti a líra elárvult funkcióit.

A nyelv éppen olyan „uralhatatlan”, mint a lélek, az emberi személyiség, a történelem, vagy – az időjárás. A nyelv az emberi kommunikáció eszköze, ezért minden pillanatban változik; nagyon nagy baj lenne, ha „uralhatóvá” válna. A kommunikáció nem magától értetődő természeti jelenség, meg kell érte dolgoznunk életünk minden pillanatában.

Mit gondolnánk arról, ha a történészek a történelmi folyamat „uralhatatlanságának” jelszavával úgy döntenének, mától kezdve nem tanulmányozzák a forrásokat, nem kutatják a történelmi események lefolyását, okait, hanem helyette inkább valami fiktív pszeudo-históriát írnának, amely a valódi események és a fantasy zagyva egyvelege lenne, ráadásul nemcsak a fejezetcímeket, hanem az írásjeleket is mellőznék azon az alapon, hogy ezeket z ősember nem ismerte?

Vagy ha a meteorológusok döntenének úgy, hogy az időjárás „uralhatatlan”, és mostantól csak kártyából jósolnának?

Ugyanilyen képtelenség az, ha a nyelv „uralhatatlanságának” jelszavával a líra nyelv és kifejezés végletes szubjektivitásának engednek utat, ami a kanonizált költészetben történik. 

Ennek persze valójában más okai vannak – erről lentebb.

A nyelvi szubjektivitás törvényszerűen vezetett a hivatalos líra erkölcsi szubjektivitásához. Ezt majd az alábbiakban kellőképpen illusztrálni is fogom. A nyelvi és erkölcsi szubjektivitás együtt a líra legnagyobb zsákutcáját jelenti.

A nyelv „uralhatatlansága” az „uralhatatlan” nyelvű líra létezésének nem oka, csak ürügye. Az erre vonatkozó meddő okoskodások nem indokolják egy, a kötelességeit, funkcióit megtagadó, elhanyagoló költészet kanonizálását, fenntartását.

Folytatása következik.