SZENT JÁTÉK VAGY PROFÁN JÁTSZADOZÁS? (Mi a líra és van-e feladata?) - 2.

Korok és kánonok

Az első magyar irodalomtörténeti munka szerzője Czvittinger Dávid volt.[1] 1711-ben kiadott munkája kétszázötvennél több magyar írót említ. Balassi Bálint fél oldalt kapott tőle, Zrínyi Miklós – egy sort se.

Kunoss Endre

Jámbor Pál

Sujánszky Antal

Császár Ferenc.

Ki hallott róluk?

Nem futballisták, nem is körözött bűnözők. Az 1840-es évek elején a pesti irodalmi körök jó része őket tekintette a legnagyobb magyar költőknek.

Nem Vörösmartyt?

Az olvasók zöme őt, az irodalmi körök többsége meg a felsoroltakat.

Petőfi jöttével mindez megváltozott?

Nemigen. A Honderű kritikusa, Zerffy Gusztáv (később osztrák rendőrségi besúgó Marx Károly környezetébe építve!) 1849 után is kétségbe vonta Petőfi tehetségét, de emberi tisztességét is. Császár pedig, a nagy tekintélyű kritikus, a szabadságharc bukása után sem tudott jót írni Petőfi művészetéről.

Ők voltak az akkori kánon.

Ki emlékszik rájuk?

A kánont mindig belterjes irodalmi körök hozzák létre, és mindig az intézményrendszert szállja meg. Néha elhatalmasodik, néha nem.

Ennek ismeretében érthető, miért érezte sértőnek Kosztolányi Adynak az ő első verseskötetéről írt recenziójában azt, hogy ő „irodalmi író”.

A kánon nem az érték, hanem a hatalom mentén szerveződik, célja sem az értékek védelme és felkarolása, hanem az irodalmi hatalom birtoklása.

A megcsontosodott kánon mindenkor a fejlődés ellensége.

Egyet azonban muszáj még megjegyeznem: Nincs olyan kánon, amely csupa értéktelent emelne be a maga rendszerébe. Olyan sincs, ami csupa értéket. A kánon nem az értékek mentén alakul ki.

Az értékké kanonizált svindli

Augeiász istállója

A régi időkben a magyar költészet az élet része volt. A fontosabb versek országszerte elterjedtek, ezrével olvasták őket az emberek. Egy-egy új vers ünnepi alkalmat teremtett. Senki sem gondolt olyat, hogy a költészetnek a társadalomban nincs feladata vagy funkciója.

A népszerű költők verseit sokan olvasták.

"Csokonainak több jelességei mellett tagadhatatlan érdeme van abban is, hogy a hazában minden rendtől és nemtől olvastatott. Jól tudom én, hogy ezen divatosság (ha úgy szabad neveznem) nem mindég biztos mértéke az írói érdemnek: de azt is merem állítani, hogy soha sincs minden érdem nélkül:"[2]

Igen. Annak idején a nagy költő a hazában minden rendtől és nemtől olvastatott.

Hát ma?

A régi magyar költészet ma is népszerű. Még mindig olvassuk, idézzük, szavaljuk, hivatkozunk rá. Szállóigéink jelentős része belőle vétetett.

Hát a kortárs költészet? Mennyire népszerű az napjainkban?

A fontosabb versek ma is országszerte terjednek, ma is ezrével olvassák őket az emberek. Szavalják is, mind több helyen. Az utóbbi években egyre több kortárs vers vált és válik közkinccsé.

Csakhogy…

Ha az ember hivatalos, hivatásos, mindenféle díjakkal teleaggatott kortárs költők köteteit olvasgatja, nem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy ezek a szerzők valami egészen más világban, más bolygón, más dimenzióban élnek. Ha legalább érthetetlenek volnának. Vagy titokzatosak. Az sem pótolhatná a költői erőt, de legalább ideig-óráig tartó érdekeltséget teremthetne. Helyette utánérzések tömkelegét kapjuk, meg utánérzések utánérzéseit végtelen sorban, és lassan megértjük, hogy az utánérzések glédájának elején álló művek egy része is csak üres pótléka volt valaminek, ami sohasem valósult meg.

A sűrűn sorjázó szikkadt felsorolások rettentő képei egymást oltják ki. A központozatlanság még azt a csekély hatást is meggyilkolja, amit talán elérnének. A túlírt, hosszú sorok bugyborékoló szóözöne minden költői erőt megfojt. A csikorgó nyelvficamok, groteszk halandzsafutamok, álprimitív ízléstelenségek önmaguk felett mondanak ítéletet. Az ügyetlen politikai közhelyek, erőltetett szójátékok, izzadságos poénok legfeljebb a költő politikai nézeteit tükrözik, lírai élményt nem adnak.

Népszerűek ezek a versek?

Nemigen.

Manapság az egyre jobban terjedő kortárs versek, egyre népszerűbbé váló kortárs költők nem tartoznak a költészeti hivatalossághoz, a líra intézményrendszere nem tekinti őket költőknek, a verseiket nem tekinti lírai értéknek. Az egyre népszerűbbé váló versek zömének a szerzője nem valamelyik ilyen, olyan, vagy amolyan díjas hivatásos poéta. Hogyan? Ezek szerint amatőrökről beszélek? Úgy tűnik, igen.

Ha már így van, vajon a költészet hivatalos intézményrendszere nem törekszik arra, hogy minél gyorsabban integrálja őket? Ellenkezőleg. Időnként „mennyből jött kirekesztő privilégiumot” intéz ellenük.[3] Ezek általában lekezelő vagy agresszív hangnemben íródtak, dilettánsnak minősítenek minden olyan tollforgatót, aki nem tagja a hivatalos irodalmi infrastruktúrának. A megcélzott amatőrök mind „dilettánsok”. A szerzők számára láthatóan természetes, hogy ami nem a hivatal szentesítette tollakból folyik elő, az csak „álirodalom” lehet.

Miféle fogalomzavar van itt? Miért mossák egybe az amatőrt a dilettánssal? A hivatásos és az amatőr költő talán ellenfelek? Vagy éppen ellenségek?

Miféle Augeiász istállója van itt?

Amatőr és dilettáns

Mit is jelentenek ezek a fogalmak?

Amatőr és dilettáns költő nem mosható egybe, mert a két fogalom nincs egy dimenzióban. Az egyik státusz, a másik szemlélet.

Az amatőr költészetet a nemzeti költészet részének, a dilettáns költészetet azonban minden tekintetben esztétikán kívüli jelenségnek kell tekinteni.

A dilettáns költészet hosszú története azt bizonyítja, hogy – a tiszta és valódi amatőr költészettel ellentétben – a dilettáns költészet jelentős hatalmat birtokolhat, káros befolyását viszonylag hosszan és tartósan érvényesítheti, irodalmon és társadalmon belül hatalmi helyzetbe juthat, elismeréseket zsebelhet be, jelentős díjakat kaparinthat meg. Ezért ezen tényezők egyikét sem tekinthetjük az esztétikai értékelést befolyásoló jelenségnek.

A jelenlegi kánon oldaláról nézve nem egyszer minősítették dilettánsnak a korábban emlegetett, a XIX. század végére jellemző akadémikus költészetet.

Ez is kánon, az is az volt. Az akkori éppen úgy megszállta a kulturális közéletet, ahogy a mai. Esztétikai vagy poétikai szempontból nézve semmi közük egymáshoz, felfogásuk tökéletesen ellentétes. A mai „mértékadó” irodalmi folyóiratokban aligha jelenhetnének meg az akkori kánon szentesítette versek, de az akkoriak sem közölnék a mai kánon kedvenceit.

A mai kánon időnként dilettánsnak nevezi az akkori hivatalos költészetet. Az akkori kánon minek tartaná a mai hivatalos lírát?

Azért kell ezt a kérdést feltenni, mert a művészet úgynevezett „intézményi elmélete” értelmében mindkét kánon tökéletesen „birtokon belül” van; teljes autonómiát élvez, azt tekint irodalmi műalkotásnak, amit akar. Sőt. Mindkét kánon intézményrendszere „az irodalom világa”, amely a teória értelmében egyedül jogosult a műalkotás kategóriájába befogadni, vagy onnan kirekeszteni bármit.

Csakhogy…

Mindkét kánon értékítélete nem lehet helyes.

Mielőtt bárki azzal védekezne, hogy két eltérő korszak nem vethető egybe, megjegyezném, hogy minden művészeti ágban léteznek olyan örök érvényű műalkotások, amelyeken nem fog az idő. A lírában is. Példának okáért Csokonai – A Reményhez, illetve Vörösmarty Szózat című költeménye mindenféle értékítélet alapján remekmű és az is marad.

A most egymással összevetett két kánon miféle remekműveket produkált?

A jelenlegi kánon néhány kurrens művéről a tanulmány második részében lesz szó. Az összevetést azonban itt érdemes végigvinni.

Mindkét kánon értékítélete nem lehet helyes, hiszen egymást zárják ki. Logikailag a következő lehetőségek vannak:

1.      Az egykori akadémizmus kánonja helyes volt, a jelenlegi meg helytelen – ezt mondaná az akkori kánon. Az akkori kánon ízlése primitív dilettantizmusnak érezné a mai kánon által szentesített művek zömét.

2.      A mai kánon helyes, az akkori azonban helytelen volt – ezt mondja a mai. A mai kánon az akkori költészeti termés többségét tartja dilettáns fércműnek.

3.      Egyik sem helyes – ezt mondja igen sok mai költészetkedvelő ember. Akkor ki a dilettáns? Esetleg mindkét kánon dilettantizmust favorizál?

Mi is a dilettantizmus?

Ennek fényében a kérdés jelentősége még nagyobb, mint eddig látszott.

A tipikus dilettáns – a dilettánsozó szemszögéből – elsősorban tehetségtelen.

Valóban az? Vagy csak nem tartja magára nézve kötelezőnek a kánon ízlését? Egyáltalán, van-e annak jelentősége, hogy az igazi dilettáns tehetségtelen-e?

A dilettáns természetesen lehet tehetségtelen, de ez nem releváns, a dilettáns lét nem erről szól. Ne tévesszük össze vele azokat a szegény ördögöket, akik kétségbeesett alázattal próbálják gyenge műveiket eladni. Az más kategória, más dimenzió.

Mindenekelőtt: el kell határolnunk egymástól a dilettánst és az amatőrt.

Az amatőr költészet az irodalmi élet fontos része. Amatőr költészetre minden korban szükség van. Mit is mond József Attila?

“A nemzet: közös ihlet. A költészet a nemzet lelkében ható névvarázs.”[4]

Az ilyen értelemben felfogott nemzeti költészetnek az amatőr líra fontos része. Az amatőr költők nem, vagy csak igen ritkán tévesztik össze magukat a költészet óriásaival. Ha beilleszkednek az irodalmi életbe, annak hasznos és nélkülözhetetlen tagjaivá válhatnak; ahogy a magyar irodalom eddigi története is mutatja.

Az amatőr költők jogos és lényeges igényt elégítenek ki. Versre, belső emberi tartalmak kötött szöveggel megformált, tömör összegzésére minden korban, mindenkinek szüksége van. Ezt régen a népdalok és a falusi meg kisvárosi fűzfapoéták töltötték be. Régebben sokkal több helyzetben volt igény verses szövegre, ezért még sok helyen a középiskolák is rendelkeztek úgynevezett poétikai osztályokkal.

Amatőr költők mindig léteztek. Ha fellapozzuk különböző korok emlékirat-irodalmát, igen sok adalékot találunk az amatőr és a hivatásos költők kapcsolatára. Annak idején az éppen Mezőberényben tartózkodó Petőfi Sándor a legnagyobb zűrzavar kellős közepén, miután eladta a Bem tábornoktól kapott lovát, és még nem tudta eldönteni, mihez is kezdjen, amikor a cári seregek éppen elözönlötték az országot, szükségét érezte, hogy meglátogasson egy gyulai költőt, Szakál Lajost, akit a líra terén soha senki sem tekintett vele egyenrangúnak. Ma sem. A gyulai emléktábla is bizonyítja. Szakál Lajos neve mellé magától értetődően odabiggyesztették a “költő” szót. Petőfi neve mellé nem kellett, modorosságnak hatna, hogy “Petőfi Sándor költő”. Minden magyar tudja, kicsoda Petőfi.

Maga Szakál sem tartotta magát Petőfivel egyenrangú költőnek. Ettől függetlenül kapcsolatban álltak egymással, néha levelet váltottak, most pedig személyesen is találkoztak. Először – és utoljára. Fel sem merült Petőfiben, hogy elzárkózzon a hozzá képest nagyon is amatőr Szakál Lajostól, hogy lenézze, ledilettánsozza. Szívélyes, jó kapcsolatban álltak egymással, mint az irodalmat, a verset kedvelő, szívügyüknek tartó emberek.

(Olyan emeletes ökörséget is olvastam már a mai kánonhoz tartozó szerző tollából, ami a verskedvelést minősíti dilettáns vonásnak. Annak idején az egyház eretnekségnek minősítette a Biblia olvasását. Jött is a reformáció, hogy rendbe tegye a dolgokat. Ez a jelenlegi kánon önkritikája.)

A kor más magyar költői számára is ez volt a természetes. Ugyanígy viselkedett a korabeli amatőrökkel Arany is Vörösmarty is.

Az amatőr státusz normális esetben minden költő és író életében megkerülhetetlen, hosszabb-rövidebb ideig tartó állapot. Minden komoly alkotó kénytelen megtapasztalni. A többség ide is harc árán jut el, a továbblépés meg újabb küzdelmet igényel. Akik itt maradnak, mindenkor a költészet elkötelezett hívei lesznek, a magas költészetet fenntartó kultúra fontos letéteményesei, akiknek a létjogosultságát csak valami egészen ostobán önfelszámoló “magaskultúra” kérdőjelezheti meg. Időnként amatőr is képes egy-egy nagyon jelentős és emlékezetes verset vagy novellát írni. Sőt, szinte minden fontosabb amatőrnek van egy-egy ilyen kiugró műve.

Néha a profik sem hagynak többet maguk után. A korábban említett Lévai József költői életművéből jószerivel egyetlen verset tart számon az irodalmi köztudat. Ábrányi Emil költészetéből talán ennyit se. Pedig hát ők annak idején az akkori kortárs magyar költészet oszlopos nagyságai voltak, császárok, költőfejedelmek. A jelenleg az amatőröket ledilettánsozó cikkecskék elkövetői akkoriban őket védelmezték volna a „dilettánsok” ellenében. Olyanokkal szemben, mint ama “kunfajta, nagyszemű” nagyváradi firkász.

Az igazi dilettáns azonban minden korban kártékony és veszélyes jelenség. Hogy a dilettáns meghatározása a jelen szerzők egy részénél az amatőrrel való azonosítás felé tolódott el, annak nagyon is nyilvánvaló okai vannak. Ők ugyanis – az úgynevezett elitkultúra (sáncainak) védelmében igazából nem is a dilettánsoktól tartanak, hanem az amatőröktől. Bizony, “a dilettánsok már a padláson vannak” stílusú harangkongatások leginkább így értelmezhetők. Igyekeznek hát összemosni előbb a dilettánst és az amatőrt, aztán mindezen mesterkélt egyveleget besuszterolni a “tehetségtelen” kategóriába. Igazából az irodalmi érték fogalmát igyekeznek körülugrálni, körbecsaholni, sőt a területét elszántan védelmező juhászkutya módján még körbe is pisilni.

Voltaképpen teljesen érthető, hogy az úgynevezett “elit” – illetve az ennek szemszögéből, megbízásából írogató cikkgyártók – olyan premisszák mentén akarja definiálni az irodalmi minőséget, amely felett diszponálhat. De leginkább a dilettáns fogalma mellett lóg ki a lóláb. Mi is a dilettáns? Ki is a dilettáns?

A dilettáns eredetileg nagyúri műkedvelő volt.

Nézzük a híres magyar dilettánsokat, talán eligazítanak. Csak néhány jellegzetes dilettánst emelnék ki. A XIX. századnál előbbre nemigen meríthetek, mert előtte magyar irodalmi életről nem beszélhetünk.

Ahol pedig irodalmi élet nincs, ott dilettáns sincs. Költő lehet irodalmi élet nélkül, dilettáns költő soha.

Az első jellegzetes figura a Toldy Ferenc által “Döbi” néven emlegetett Döbrentei Gábor. Ő volt egy bő évszázaddal ezelőtt a magyar irodalmi élet számára a főúri kapcsolataira támaszkodó, nagyurakhoz törleszkedő, arisztokratákhoz fűződő nexusainak segítségével érvényesülni akaró dilettáns iskolapéldája. Írtak is róla eleget.

Mit művelt Döbi?

Az Erdélyi Múzeum szerkesztője. Némely források szerint komoly felelőssége van Katona József eredeti Bánk bán-kéziratának eltűnésében. Utóbb különféle nagyurak titkára, titoknoka, könyvtárosa. Még utóbb királyi tanácsos. Karrierista, eléggé elvtelen világfi. Írni nem írt nagyon jól, ezt marketinggel igyekezett pótolni. Sokkal több energiát fordított a kapcsolatokra, mint az írásra. Írónak tehetségtelen volt, és ezt alighanem maga is tudta. A jelek szerint belenyugodott. Eszébe sem jutott, hogy munkával és gyakorlással próbáljon magán segíteni. A tehetséget igazából a munka hozza, az teremti meg; de a jelek szerint Döbi nem igazán tehetségre vágyott. Hanem rangra és dicsőségre.

Amikor az angol irodalmár, Sir John Bowring először adott ki angolul magyar lírai antológiát,[5] Döbi súgott neki. A Londonban megjelent antológia azt sugallta, hogy a legnagyobb magyar költő – Döbrentei Gábor.

(Ejnye-ejnye, mikre nem emlékeztet ez bennünket! Huncut, aki rosszra gondol!)

A régebbi magyar irodalmi köztudatban Döbi volt a dilettáns iskolapéldája.

Még két híres dilettánst említenék, de csak röviden.

Az egyik a színigazgatók réme, Habsburg József Ferenc főherceg őkegyelmessége. Monumentálisan tehetségtelen drámaíró volt, de állandóan zaklatta fércműveivel a direktorokat. Időnként a kormányzó úr őfőméltóságának kabinetirodája is közbelépett az érdekében – mindhiába. Nem azért, mintha a színházak nem szokták volna előkelő dilettánsok darabjait bemutatni. A főherceg úr művei azonban minden mérce szerint előadhatatlanok voltak. Egy időben úgy próbáltak segíteni a problémán a színházak, hogy jó tollú, de éhező írókkal megíratták a királyi fenség darabjait. Ez meg nem tetszett. Túl kevés maradt az ő szövegéből.

Megemlíteném még Pekár Gyula nagyságos urat, aki a maga idejében kikerülhetetlen irodalmi főméltóság volt, bizonyos kérdésekben élet és halál ura. Ennyit a dilettánsokról…

Miért is akarja a dilettáns fogalmát az amatőrrel összemosni az elitet szolgáló publicisztika? Miért igyekszik manipulálni a fogalmakat, miért liheg az amatőr honlapok körül, miért igyekszik örökösen fehérnek láttatni a feketét? Miért agyal ki rosszabbnál rosszabb definíciókat?

Valaha még úgy próbálták Magyarországon “definiálni” a dilettánst, hogy aki fizet, hogy megjelenhet.

Szánalmas tévedés, a dilettánsok természetrajzának alapos félreértése. Dehogyis fizet a dilettáns! Ő nem Róbert bácsi! Ő éppen anyagi, hatalmi, politikai gyarapodására akarja az irodalmat felhasználni!

Most már megengedek magamnak én is egy definíciót:

Általában véve dilettánsnak tekinthetjük azt, aki valódi emberi tartalmak kifejezése helyett irodalmon kívüli szempontok érvényesítésére törekedve, vagy irodalmon kívüli jelenségekre és intézményekre támaszkodva próbálja a maga érdekében befolyásolni vagy felhasználni az irodalmi értékrendet.

Miért aktuális ez a kérdéskör?

Ez is a jelenlegi kánon természetrajzához tartozik. Az úgynevezett “elithez” tartozó irodalmár élete nem a közönség, hanem a díjak körül forog.  Voltaképpen ez számít, egyéb semmi. Hogy ki milyen díjat kapott, kinek van állami középdíja, kinek ilyen díja, vagy olyan díja. Ezt a rendszert annak idején a Richelieu-féle Francia Akadémia vezette be, és nálunk sem működik annál jobban. A díj mindennél fontosabb, hiszen némelyikhez ilyen, a másikhoz olyan kiváltság kötődik, belépő ide, felvétel oda, havi apanázs, külföldi megjelenés, külföldi kapcsolatok, utazgatás  állami támogatása stb. az irodalmi közélet jelentős részét a díjakkal kapcsolatos torzsalkodás képezi.

Itt van a kutya sírhantja…

Ezek a kegyelmesurak egyszerre azon kapják magukat, hogy jól fityegő-csörömpölő díjgyűjteményük dacára vannak bizonyos amatőrök, akik – urambocsá! – egyre jobban írnak…

Régebben még csak egyedül Nemerére kellett tüzet okádniuk, őt szidalmazták úton-útfélen, de István – állta. Manapság meg “a dilettánsok már a padláson vannak”…

És ezek az úgynevezett “dilettánsok” dolgoznak, írnak. Egyre többet. Egyre jobbakat. Rá sem bajszintanak a díjtömkelegre, amelyet a dilettánsnak tűnő stílusban, dilettánsnak tűnő célokért, dilettánsnak tűnő eszközökkel  magaskodó “elit” tagjai hajigálnak egymásra. Ha csak néhány gyenge amatőr volna, dehogyis bosszantaná az elitet…

De túl sokan vannak. Már olyan műfajokban is, amelyet az elit régen a maga háztáji birtokának tekintett.

A bájosan belterjes díjcentrifuga mögött lassan kialakult egy másik magyar irodalom, és egy másik magyar költészet. Amelyik párbeszédre törekszik a közönséggel, napjaink belső emberi tartalmait, érzéseit, élményeit fejezi ki, fontos kérdéseket tesz fel, és szeretettel ápolja a nemzeti irodalmi hagyományokat. Ezért erőlködnek szegény hivatásosok, ezért próbálnak egyenlőségjelet kényszeríteni amatőr és dilettáns közé. Ha definiálni akarják az irodalmi minőséget, még rosszabbul üt ki. Szabad magyar fordításban:

“Irodalmi minőség az, amit brancsbeliek alkotnak.”

Illendőbben:

„Irodalmi minőség az, amit a kanonizált szerzők alkotnak.”

Aki nem hiszi, járjon utána. Olvassa el a bikkfanyelvű definíciókat, és hüvelyezze ki az értelmüket.

Idéznek is persze az úgynevezett dilettánsoktól; gyerekesen rossz versek részleteit – amilyeneket egyébként a maguk táborán belül is találhatnak. Ki az amatőr és ki a dilettáns?