SZENT JÁTÉK VAGY PROFÁN JÁTSZADOZÁS? (Mi a líra és van-e feladata?) - 20.

20. Rész

A jelenlegi kánonról

A kanonizáló intézményrendszerhez tartozik a média, a társadalom- és művészettudományos infrastruktúra és a kulturális ipar jelentős része. Az intézmények adják a kánon tekintélyét, a kánonhoz ragaszkodó egyének pedig a fenntartásához szükséges cselekvő aktivitást.

Kanonizáció és sznobizmus egybe tartozik, ugyanazon szisztéma elemei. A sznobizmus a kánon tömegbázisa.

Az egyén természetesen szembeszegülhet a kánon és az arra épülő sznobizmus által képviselt manipulációval, de ennek a szembeszegülésnek mindig van valamiféle kockázata, amelynek természete helytől és időtől függ.

Elvileg nem egyféle kánon létezik, hanem sok kisebb-nagyobb többé-kevésbé egymással kapcsolatban álló, egymás mellett működő, egymással apró-cseprő dolgokban szemben álló, vagy éppen versengő rendszer, amelyek azonban végső soron – ha a populáris kultúrával, a tőlük eltérő esztétikai (vagy éppen politikai!) csoportosulással kell szembeszegülni, nagyon is egy húron pendülnek.

A kánon minden körülmények között az abszolút értékelvűség látszatát igyekszik kelteni. Természetesen tagadhatatlan, hogy a kanonizált alkotások között valódi értéket képviselő művek (is) vannak, de ez, illetve ezek aránya a kanonizáció jelenségének megítélésekor nem releváns. A kanonizáció lényege nem az érték, hanem a struktúra. Léte szempontjából semmiféle jelentőséggel nem bír az általa befogadott alkotók és alkotások tehetsége, illetve tényleges esztétikai minősége, hiszen a kanonizáció nem az értékért van, hanem önmagáért¸ valódi célja nem az értékek teremtése és felfedezése, hanem a művésznek és a művészetnek a társadalmat ténylegesen irányító elvek és csoportok érdekében a szociológiai struktúrában való ellenőrzése és rögzítése. A kanonizáció nemcsak rögzít, hanem mozgástörvényeket is alkot, célokat határoz meg, zárt, átlátható és irányítható közeget teremt a társadalom nagy, irányíthatatlan káoszán belül.

A kánon a gazdaságban történő folyamatokhoz hasonlóan működik. Monopolizálja az irodalmi és művészeti életet nemcsak az értékelés, hanem az elvek kidolgozása, az esztétika és a művészetfilozófia oldaláról is, kezében tartja és működteti az ehhez kapcsolódó intézményeket, uralja az ott zajló folyamatokat. A kanonizáció világa zárt pszeudo-valóság, zárt pszeudo irodalmi élettel, az irodalmi élet lényegét protokolláris aktusokban látja, és sikeresen akadályozza meg a tényleges irodalmi élet kialakulását.

A kanonizáció kártékonysága mérhetetlen, a gyakorlatban az irodalom és költészet kisszerűvé válását, önfelszámolását jelenti.

A kanonizáció kártételeit a következőkben foglalhatom össze:

• Monopolizálja az irodalmi értéket, ráépíti önnön struktúráját, és monopolhelyzetében tetszés szerint torzíthatja el az érték fogalmát.
• Lényegében irodalmi érték-diktatúrát gyakorol, amelyet a rendszerét támogató intézményrendszer, valamint ennek segítségével a társadalomban gerjesztett sznobizmus tesz teljessé.
• Relativizálja az irodalmi értéket¸ olyan gyakorlati helyzetet teremt, ahol az irodalmi érték fogalma egyenlő a kanonizáltsággal.
• Az író vagy költő státusz ennek nyomán nem az alkotót jelenti, hanem olyan személyt, aki a kanonizált irodalmi intézményrendszer személyi tartozéka.
• Az irodalomban az alkotás háttérbe szorul, mellékkörülményei – díjak, megjelenések, tagságok, protokoll-rendezvények szerepe aránytalanul felértékelődik.
• Az irodalom élete lényegében protokolláris aktusok sorozatára redukálódik, és ezek olyan pszeudo-világot építenek ki, amely a valósággal csak igen korlátozottan érintkezik.
• Az irodalmi életet helyenként kimondottan rituálissá teszi, hasonlóvá a háremek belső életéhez, ahol a különféle csoportok közötti erőviszonyok pillanatnyi állapota szabja meg az érdekérvényesítési lehetőségeket, de maga az érdekérvényesítés is csak alapvetően kisszerű célok mentén, kisszerű pályán lehetséges.
• Elzárja az irodalmat és legfőképpen az irodalom értékelését a valódi közönségtől; alapállása szerint kizárólag a kánonnak megfelelő értékelés lehet releváns. Ez mindenképpen eltorzítaná az irodalmi minőség felfogását, még akkor is, ha minden ítélete kivétel nélkül helyes volna.
• Elzárja az irodalom értékelését a közönségtől, és a közönség véleményét, igényeit és elvárásait teljesen kirekeszti az általa elismert szerzőket motiváló tényezők közül. Közönség és kánon ellentéte akár állandósulhat is, a kanonizáció szempontjából a valódi közönség ítélete sohasem releváns, hanem mindig irreleváns, és egy torz elitkultúra-tömegkultúra (a valóságban kanonizált-nem kanonizált) kultúra antinómia mentén elvetendő, lesajnálandó.
• Az irodalmi érték fogalmát önkényes irányokba torzítja el. Figyelmen kívül hagyja az irodalomhoz tartozó tradíciókat, irodalom és költészet valódi céljaival szemben teljesen közömbös.
• „Esztétikai kasztrendszert” teremt kanonizált és nem kanonizált irodalmi formák között. Bizonyos zsánerek a kánon tagjai lesznek, másokat kirekeszt a kánonból irodalmi minőségüktől függetlenül pusztán valamely zsánerhez való tartozásuk miatt. Az apokrif műfajokat kommersznek minősíti, amivel azonban a népszerűségüket nem csökkenti. Esetenként gazdasági eszközökkel üldözi az apokrif műfajokat (giccsadó és ehhez hasonlók.). Itt van kivétel: magasan kanonizált alkotók kivételes esetekben apokrif műfajokban is alkothatnak kanonizált művet. A kellőképpen rugalmas esztétika ezt általában „tökéletesen” megindokolja.
• Az esztétikai kasztrendszer egyéb vonatkozásokban is érvényesül. Minden alkotó művészete is értékére való tekintet nélkül kommersz, aki nem tartozik valamelyik kanonizált csoporthoz. A befogadás, az „átmenet rítusa” után kanonizált alkotó lehet, és a művei is – részben vagy teljes egészében – kanonizáltakká válhatnak.
• A kánon által szentesített szerzők között a mindenkori hierarchia csoport-és személyközi kapcsolatok, intrikák, ismeretségek függvénye, a művek száma és minősége a legtöbb esetben nem releváns. Olyan alkotó is kerülhet kapcsolatrendszere lévén kivételezett helyzetbe, aki alig néhány művet mondhat magáénak, vagy hosszabb idő alatt sem alkot semmit.
• A kánon beavatkozik az irodalom belső életébe, és alapvetően irodalmon kívüli szempontokat enged ott érvényesülni. Hirtelen „fontossá” válnak olyan tényezők, amelyek korábbi időszakokban nem bírtak jelentőséggel; például a költő napi pártpolitikai szempontú „hovatartozása”.
• A kánon gyakran olyan értékszemléletet juttat érvényre, ami a befogadók zömének ízlésére alapvetően nincs tekintettel, ezzel megbontja művész-mű-közönség hagyományos egyensúlyát.
• A kanonizáció mindig a költészet álcázott politikai vagy gazdasági alávetését jelenti.

A kánon szerepe azonban még ennél is több, hiszen alapjaiban kérdőjelezi meg irodalom és közönség kapcsolatát, minden irodalmiság fundamentumát. A kánon infrastruktúráján belül a közönség tetszése, igényei, visszacsatolása jelentéktelenné válik, a kánon intézményeinek reagálása „fontosabb” lesz.

Emiatt a kisszerűség még inkább eluralkodik; a versesköteteket gyakran már az őket finanszírozó szponzorok se olvassák, a kanonizált líra közönsége szerzőjének szűkebb ismeretségi körére redukálódik, és a költők nem egyszer egymásnak „üzennek”. A kanonizáció pszeudo-valóságot teremt, és létrehozza az ehhez kapcsolódó hamis tudatot. Ez sajátos mezőt alkot, mintegy a hétköznapi valóság járulékos részeként funkcionál, és sok esetben egyfajta sajátos kettős tudatot teremt. A kanonizált szerzők egy része ennek megfelelő furcsa kettős életet él; mintegy meghasadva elválik egymástól a hús-vér ember, mint magánszemély – illetve a költő és író, akinek a magánemberhez szinte semmi köze sincs, igyekszik úgy viselkedni, mint aki semmi közösséget sem tart és nem is vállal magán-önmagával. Másoknál kettős morál jelent; van egy civil erkölcs, a hétköznapok számára, illetve egy költő-erkölcs. A kétféle morál – de különösképpen a kétféle etikett – nem egyeztethető össze egymással. A kánon valósága – a hétköznapi valóságtól eltérő dimenzióban létező kvázi-valóság.

A kánon látszólag a minőségi művek és szerzők elkülönítését, valójában azonban az irodalom feletti uralmat szolgálja. Ezért a kanonizációnak mindenképpen érdeke, hogy markáns ízléskülönbséget hozzon létre kanonizált és nem kanonizált irodalom között. A népszerű irodalom kanonizációjának a hatalom szempontjából semmi értelme. A hatalom számára a kánon akkor érték, ha az a nagyközönség számára nemcsak érdektelen, de nem is megközelíthető.

A kanonizációnak cenzúrát helyettesítő szerepe van. Ha a kánon kellőképpen korlátozza a formát, és az inadekvát formába gyógyíthatatlanul bezárt tartalom nem képes utat törni a befogadókig, mindenféle cenzúra felesleges. Az irodalompolitika lehet végtelenül „liberális”, látszólag nincs is szükség irodalompolitikára. A kanonizált irodalom a maga kanonizált formájában szinte bármit megírhat, az – mivel a közönség széles rétegeihez nem juthat el – jelentéktelen marad. Felesleges tiltani, cenzúrázni. A kanonizáció a pszeudó-szabadság intézményesített formája.

A kánon lehetőleg igyekszik minden hidat elvágni az általa szentesített irodalom és a hétköznapi valóság között. A kánon világa Isten nélküli világ, a kanonizált irodalom Isten nélküli irodalom. A kánont létrehozó és a háttérből irányító hatalom – mint kvázi-Isten – nem tűr vetélytársat.

A kanonizált irodalom a formát és a tartalmat egyaránt monopolizálja. Elvágja az irodalmat hagyományos utánpótlásától és éltető erejétől, a populáris kultúrától.

Ebben a rendszerben a populáris a kanonizált ellentétévé vált. A kánon hívei és fenntartói semmitől sem rettegnek annyira, mint a populáristól. Okkal, hiszen az állandóan megújuló, mindig újra és újra feltöltődő populáris kultúra fejlődésére a kánonnak csak minimális hatása van. Régebben a magyar kultúrában kölcsönös egymásra hatások bonyolult hálózata létezett a populáris kultúra és a hivatásos költészet között, át- meg átjárták egymást, sűrű, széttéphetetlen szövetet alkottak. Számos magyar költő merített a populáris kultúrából, utóbbi pedig rendszeresen adaptálta a hivatásos költészet témáit és formáit. Balassi és Rimay idején a hivatásos költészet hosszú időre megtermékenyítette a populáris kultúrát, Csokonai úgyszólván együtt lélegzett a népköltészettel – nem is beszélve Petőfiről.

A kánonnak a populáris kultúra fejlődésére tett hatása napjainkban már elenyészőnek mondható. Fordítva nem így áll a helyzet, a kanonizált kultúra ma is gyakran – bár esetenként eltorzítva, kiherélve, felismerhetetlenné ficamítva – de még mindig használja a populáris kultúra javait.

A kánon oldaláról mindent elkövetnek, hogy a populáris kultúrát a kommersszel azonosítsák. Természetesen vannak átfedések – ahogy a kanonizált kultúrával is. Utóbbiban is bőséggel akadnak kommersz elemek, de ezek azonosítása nem könnyű a kánon által favorizált mesterkélt, szándékosan nehezen megközelíthető formák miatt.

Nagyon ritkán és a legtöbbször előítéletesen vizsgálják, miben áll a populáris kultúra és a kulturális ipar kapcsolata. A kérdéshez általában prekoncepciózusan közelítenek, elitista gőggel vonják kétségbe a kulturális ipar minden termékét a vele esetleg szimbiózisba került populáris kultúrjavakkal egyetemben. A fentebb említett sajátos kettéhasadtság itt különösen jelentős, hiszen a peckesen elutasító álszent elméleti cikkek szerzője a magánéletben ugyanezen kulturális ipar termékeinek lelkes fogyasztója. Ez a feltűnő tisztázatlanság zavart okoz, és a kaotikus helyzet határozottan a kánonnak kedvez.

A kánon oldaláról újabban mind gyakrabban „elemzik” a populáris kultúrát, illetve a populáris kultúrához köthető gondolkodásmódokat. Számos igen tendenciózus írás született ebben a témában. Csupán a populáris kultúra ad hoc elutasításában közösek, fogalomrendszerük különböző, az is megesik, hogy egymás tételeit teszik nevetségessé. Érződik rajtuk a verítékes erőlködés, hogy a populáris kultúra kétségbe vonására valamiféle „elméleti alapot” rögtönözzenek. Definíció-kísérleteik szánalmasak, nagyjából így foglalhatók össze:

A populáris kultúrához tartoznak mindazon termékek, amelyeket a populáris kultúra hordozói kedvelnek. Ez a skála természetesen a gigantikus költségvetéssel készülő hollywood-i közönségfilmtől a viccig terjed. Parttalan és jóformán kezelhetetlen kategória. Minden termékét sommás megjegyzésekkel az „értéktelenség” halmazába taszítani több mint felelőtlenség.

A valóságban rendkívül bonyolult kölcsönhatások egész rendszere létezik a halmaz különféle csoportjai között. Esztétikai alapon történő vizsgálatuk gyerekcipőben jár, az elitista kinyilatkoztatásszerű elutasításnál alig jutott többre. Természetesen lehetetlen, hogy a populáris kultúra minden terméke az esztétikán kívüli kategóriába essen. Ezt voltaképpen a kánon hívein kívül senki nem is állítja.

A kánon nagy energiával igyekszik hangsúlyozni függetlenségét mind a populáris kultúrától, mind pedig a kulturális ipar termékeitől. Utóbbi esetben nincs igazán nehéz helyzetben, hiszen a gügye valóságshow-k, ostoba akciófilmek, elmebeteg tehetségkutatók, vagy a gagyi vígjátékok elítélésében a társadalom hangadó csoportjaival van egy véleményen. Elegendő, ha a kulturális ipar termékeinek mindig csak a legszánalmasabb kategóriáira hivatkozik, azokkal perel, hiszen azokkal szinte minden egyebet könnyedén egybe lehet mosni, és máris a tiszteletre méltóság jelmezét öltheti magára.

A populáris irodalom termékeivel kapcsolatban azonban már lényegesen nehezebb helyzetben van a kánon. Ezektől nehezebb elszeparálódnia. Voltaképpen nem is kellene elkülönülnie; lényegesen egészségesebb volna szimbiózisban élnie, biztosíthatná az irodalom zavartalan fejlődését.

A populáris kultúrával való kapcsolat csak időtörés segítségével lehetséges. A korábbi időszakok már letűnt, nem élő populáris kultúrájával kedvére kacérkodhat a költő, ettől nem lesz apokrif.

A kánon alapvető tulajdonsága, hogy globalizált. Azaz: a magyar kanonizált irodalom lényegében egy elvben az egész világra kiterjedő kánon helyi kirendeltsége, része, helytartósága. Éppen úgy, ahogy számos hazai politikai szervezet is kirendeltsége, olykor meg éppen helytartósága valami nemzetközi képződménynek. A nemzetközi kánon liberális beállítottságú, és valamiféle élő világirodalom látszatát szeretné kelteni. Ennek leginkább a nemzetközi kánon nyilvánvaló politikai tendenciája mond ellent. Jelszavai között ugyan állandóan hangsúlyosan szerepel a sokféleség, a pluralizmus, stb.; de nyilvánvalóan ez a kánon nagyon is egyféle politikai kultúrát preferál. Látszólagos sokfélesége ellenére is határozottan a globalizáció jelenlegi tendenciáinak nyilvánvaló támogatója. Értékrendszerébe nem is fér bele semmi, ami ettől eltérő. Ilyenformán a nemzetközi kánonról nyugodt lélekkel kimondhatjuk, hogy ez nem egyszerűen a különféle országos (vagy nemzeti) irodalmi kánonok politikán felül álló szövetsége, hanem – nemzetközi kapcsolataival, infrastruktúrájával egyetemben a globalizáció egyfajta kulturális vetülete, és mint ilyen felett, a globalizáció tényleges irányítói diszponálnak felette. Semmiképpen sem tekinthető tehát valami, a nemzetek felett álló „világkultúra” reprezentánsának.

Folytatása következik.