SZENT JÁTÉK VAGY PROFÁN JÁTSZADOZÁS? (Mi a líra és van-e feladata?) - 28.

28. Rész

Jelenlegi reálsoviniszta embertársaink roppant sértődötten tudnak bámulni ránk, amikor Kant gondolataival rájuk pirítunk, dehogyis „objektív” az ő lelkesen körülugrált természettudományuk, még legegyszerűbb tétele sem az, rendszere emberi konstrukció az emberi tudaton átszűrve, a természetben voltaképpen efféle szisztematikus formában nem is létezik, ”a megismerésben benne van a megismerő”.

Mi hát az objektív? Van-e olyan? Kant felel rá: az erkölcsi törvények.

Itt kell tehát, a belső emberi tartalmak nemesedésében kell keresnünk az ember fejlődését.

A Földön csak egyetlen emberiség létezik. A tudomány határozottan állítja, hogy a jelenleg a világon élő emberek mind egyetlen fajhoz tartoznak.

Ha mindannyian egyetlen fajhoz tartozunk, lehetséges sokféle érzelemvilág, de nem lehetséges két-vagy többféle erkölcs. Az alapvető értékek ugyanazok. Az emberiség morális egységének elve mindig és minden helyzetben érvényes.

A sokféleség elve a lírában elsősorban a nyelvek tekintetében érvényesülhet: a világ minden nyelvén lehet valódi költészetet létrehozni, és a világ különféle nyelvein létrehozott költészetek egymással egyenrangúak. Nincsenek kis kultúrák, kis költészetek sincsenek. Minőségi különbség csak egyes versek közt lehetséges, költészetek között elvben nem.

Az egyes nyelvek sajátosságai szerint eltérhet az adott nyelvben létező líra más nyelvekétől, egészen más költői formák jöhetnek létre. Némely nyelvben lehetséges az időmértékes verselés, a többiben nem. Némelyikben szótagszámláló verselés alakult ki, némelyikben pedig valami mindegyiktől eltérő, egyedi forma. De ettől függetlenül minden költészet az egész emberiség közös kincse. Az emberiség közös tulajdonává azonban csakis egyediségéből, valamint konkrét közösségi értékhordozó mivoltából fakadóan lehet, nem ezektől függetlenül, és nem is ezeket „átugorva”.

Csak egyféle emberi erkölcsi alapállás lehetséges. Ezért nem is lehetséges két-vagy többféle költészet.

Mű és közönség kapcsolatában a kezdeményező mindig a mű. Ezért a költőnek elemi kötelessége, hogy biztosítania kell közönsége számára a lírai élményközösség lehetőségét.

Ennek természetesen számos összetevője van.

Legegyszerűbb aspektusa a nyelvhasználat oldala.

Már közhelynek számít, hogy minden korban a költészet az, amely a nyelvet a legteljesebb mértékben birtokolja, használja és fejleszti. A költészet nyelvhasználata mindig az adott kor lehető legigényesebb nyelvhasználata.

Ez még korántsem elegendő. A lírának nemcsak esztétikai, hanem kommunikációs szempontból is a lehető legigényesebb nyelvhasználatot kell alkalmaznia. A közönség számára a lírai élményközösség kialakulását nem nehezítenie, hanem minden erejével segítenie kell. Súlyos szemléleti hiba, ha a vers valamiféle nehezen, vagy egyáltalán nem megközelíthető műanyag műnyelven szólal meg; feladata ezzel éppen ellentétes, a kor mindenki számára megközelíthető nyelvhasználatát kell esztétikai és kommunikációs értelemben is tökéletesre csiszolnia.

A költő a nyelvet újra alkotja, de nem hoz létre helyette egy másikat.

A költő a nyelvvel játszik, de sohasem játszadozik. A különbség egy világ. A nyelvvel való játék a stílusérték megteremtésének és érvényesítésének folyamata. A stílusérték szempontjainak érvényre juttatása a fentebb kifejtettek művészi oldala; friss, választékos és érdekes nyelvhasználat a minél jobb kommunikáció érdekében, a lírai élményközösség megvalósításáért.

Az erőteljes stílusérték a lírai költemény küldetésének érdemi megvalósulását segíti elő; hiszen a közhelyes, kiüresedett, szokványos nyelvhasználat a belső emberi tartalom kifejezését igen komoly mértékben gátolja, a friss, stílusos kifejezésmód azonban segíti. Ebből kiindulva azonban igen súlyos tévedés halandzsává zülleszteni a költői nyelvet. A költői nyelv lényege nem az üres egyszemélyes öncélúság, hanem a kor köznyelvének lírai nyelvhasználattá nemesítése – ez a költő mesterségbeli tudásának egyik próbaköve, egyben az igazi lírai nyelv legfőbb ismertetőjegye.

A költő a közönségét – lényegében nemzetét és az emberiséget – nem uralja, hanem szolgálja.

Ebben a szférában okoztak a legtöbb kárt az elmúlt évtizedek olyasféle bombasztikusnak tervezett süket banalitásai, mint hogy „Az írónak nem népben és nemzetben kell gondolkodnia, hanem alanyban és állítmányban.”  Szentenciaszerű arroganciájukkal voltaképpen a minimumra szállítják le az igényességet, ködösítenek és elterelik a figyelmet a lényegről.

A jó költő, író nem tud nem gondolkodni népben, nemzetben, emberiségben. Ez abszurdum. Lehet persze kizárólag „alanyban és állítmányban” utazni, ahogy az író-iparosok teszik szerte a világban. Jól meg is lehet abból élni. De senki sem gondolja, hogy így születik a minőségi költészet és irodalom.

Miről terelik el a figyelmet a hasonló közhelyek?

A két legfontosabb fogalomról. Felelősség és szolgálat.

Az önmagunkért és másokért folytatott munka mindig szolgálat, de a szó legteljesebb és legnemesebb értelmében. A szolgálatról szólnom kell néhány szót, mert a gyakorlatban divat összetéveszteni vagy egybemosni más fogalmakkal. A szolgálat nem áldozat, nem lemondás és nincs összefüggésben a mártírhalállal. A lemondás fogalma a haszonelvűség vizeiről úszott át, ami könnyen megvalósítható a mai sötétségben. Az áldozat is más fogalom, más vonatkozásokban értelmezhető. A mártírhalál fogalmának kialakulásában a valódi mártírok teljesen ártatlanok. A meggyőződésükért életüket áldozó hősök a magánéletben talán nem sokban különböznének ma élő embertársaik legjobbjaitól. Egy megrázóan és fájdalmasan szép pillanatban ragaszkodtak valamihez, amit értéknek tartottak. Mártírrá az utókor agresszivitása teszi őket. Kevés hagyománnyal élnek vissza annyiszor és olyan durván, mint a mártírokéval. Ezernyi intézmény, politikai csoport, kisebb vagy nagyobb hatalom sajátítja ki őket, tetszeleg, pózol, és igyekszik elhitetni, hogy a nemes halottak kizárólag vagy leginkább az ő jelenlegi hatalmi képzelgései, manipulációi, állami spekulációi vagy üzletei érdekében áldozták fel az életüket. Azt képzelik, sohasem fogunk rájönni, hogy semmi közük a mártírokhoz, inkább azok gyilkosaival állnak szellemi és erkölcsi rokonságban. A mártírok emlékével való visszaélésben kevés a kegyelet, annál több az agresszivitás. Nem a hőstettekre és nem a szolgálatra való emlékezés a lényege, hanem a bosszú indulatainak ébren tartása, emiatt gyakran igen hosszú időre konzervál olyan konfliktusokat, amelyek kölcsönösen előnytelenné teszik a bennük érintett embercsoportok kapcsolatait

A szolgálat az emberiség érdekében végzett tevékenység, értékteremtő, nemes munka. Szolgálatnak tekinthetünk minden olyan munkát, amely a közösség érdekében valódi értéket teremt.

A költészet az emberiség erkölcsi értékteremtésének szolgálatában álló sajátos struktúra, emberi értékteremtő szolgálat.

Nagy költészet ott születik, ahol szerencsésen találkozik feladat, személyes tehetség, felelősség, közösségi és egyéni érzelem és a látásmód mélysége. Ilyen szempontból – a közhiedelemmel ellentétben – nincsenek nagy és kis korszakok. Nem minden korszakban és nem minden nyelv körében jön létre igazi nagy költészet, sőt ez voltaképpen ritkaság. Megszületését azonban semmiféle gazdasági és társadalmi „szükségszerűség” nem gátolhatja, de nem is determinálhatja.

Költő és költő közötti különbség érzékeltetése eléggé nehéz feladatnak tűnik, hiszen a gyakorlati alkalmazásban a „költő” igazából sokjelentésű szó. Hajlamosak vagyunk – komolyan és komolytalanul – költőnek minősíteni bárkit, aki akár csak egyetlen alkalommal is képes néhány gyönge verssor előállítására, de az ilyen költőt igazából nem tekintjük Költőnek.

A „profi költő” jelzős szerkezet a gyakorlatban abszurdum. A költészetben a formális hivatásszerűség semmiféle garanciát a minőségre nézve nem jelent. Nincs olyan valóságos törvényszerűség, amely a foglalkozásszerűen vagy a pénzért írott lírai műveket a spontán megszületett alkotások fölé emelhetné. Éppen ellenkezőleg, előbbiek igen gyakran bizonyulnak nyomorúságos, megélhetési költészetnek. A lírai minőség felett a piaci fogalmaknak primátusuk nincs.

Utóbbi nem jelenti azt, hogy a pénzért írott versek szükségszerűen rossz versek lennének, csupán azt, hogy ez a szempont a lírai minőség vonatkozásában teljesen közömbös. Minden idők egyik legnagyobb lírai honoráriumát az athéni népgyűlés szavazta meg Pindarosz számára, mert a thébai költő remek ódát írt az egyik athéni olimpiai bajnokról. Pindarosz versének értékét nem a több talentum arany határozza meg. Ha a vers remekmű, akkor is az, ha a költő egy obulust sem kap érte, ha meg gyönge, a nagy összegű jutalomtól sem lesz jobb.

A verset az utólagos anyagi siker vagy sikertelenség sem minősíti. Attól, hogy valaki vagy valakik számára sok pénzt termel, ugyanúgy lehet kiváló alkotás is, fércmű is. A „jó áru” és a „jó lírai költemény” más és más dimenzióhoz tartozó fogalmak, egymással nem összemérhetők.

Senkit sem tesz jelentős költővé valamiféle bürokratikus hierarchiában – akkor sem, ha az éppen irodalmi vagy lírai közéleti fogalmakkal határozza meg magát – elfoglalt helyzete, sem bármilyen rangsorban kivívott státusza. A lírai minőség nem hivatali előmenetel kérdése, és senki sem lehet költővé „kinevezni”. A gyakorlatban ez persze számtalan esetben megtörténik, de a lírai minőséghez nincs köze.

A költői mivolt lényege a mesterségbeli tudás mellett a közönséggel szembeni korlátlan felelősség; a költői személyiségnek költészetével, küldetésével való teljes azonosulása, amelyre kívülről nézve a személyes erkölcsi hitelesség teszi fel a koronát.

Mindezek közül a legfontosabb a közönséggel szembeni felelősség.

A mesterségbeli tudás legmagasabb foka sem garantálja a nagy költészetet, ha nincs meg a közönséggel szembeni felelősség és az erkölcsi hitel. A „nagy tehetség” esetleg mindörökre csak tehetség marad, és a költészete öncélú játszadozásban merül ki. Ez képezi a lírában az igazi dilettantizmust.

A dilettáns líra nem feltétlenül tehetségtelen, ismérve inkább az, hogy a közönséggel szemben semmiféle felelőssége nincs – ezért küldetése sincs.

Költő és közönsége ugyanahhoz a közösséghez tartozik. Ez mindenekelőtt nyelvi közösség.

Folytatása következik.