SZENT JÁTÉK VAGY PROFÁN JÁTSZADOZÁS? (Mi a líra és van-e feladata?) - 6.

A lázadó ember

 

Albert Camus másik híres esszéjével[1] bővebben foglalkoznék. Ez a mű a lázadás különféle dimenzióiról szól. Végigjárja az újkori forradalmakat és az őket kísérő ideológiákat Sade márkitól és Robespierre-től Marxon és Leninen át a XX. század közepéig. Őszinte, szókimondó, helyenként sokkoló. Talán nem „tudományos”, viszont sokkal több annál. A „tudományos objektivitás” hasonló témákról szólva többnyire lapos semmitmondásban merül ki, és a kötelező személytelenség olyan fokú alkotói felelőtlenséget gerjeszt, ami a gyakran kristálytiszta, de merőben formális logikai építményeket messze távolítja a valóságtól. Ezzel szemben Camus esszéje mindvégig személyes marad, és ettől – hiteles.

 

Camus műve az újkori és legújabb kori emberi törekvésekről, valamint ideológiákról való töprengésnek valóságos foglalata. Összegzi a XX. század közepének szellemi erővonalait, és az újkori történelemmel kapcsolatos jelenkori nézőpontokat. Lehet, hogy van nála alaposabb esszé. „Tudományosabb” munka biztosan. Talán jobb mű is akad, de őszintébb – nincs.

 

A költészetnek vannak el nem múló, örök, kortalan témái. Ezek közül a szerelem a legfontosabb. Vannak továbbá olyan témák, amelyek csak egy-egy korszakra jellemzők, amelyek az adott időszak gondolkodásának, érzelemvilágának tükrei.

 

Az újkor bizonyos értelemben a forradalmak, lázadások korszaka az európai kultúrában. A kor költészete is igen nagy részben a lázadásról szól.

 

„A lázadás mindig azzal az érzéssel jár, hogy valamiképp és valahol igazunk van.” [2]

 

Ez minden lázadás igazi kiindulópontja, és ezen a természetes emberi érzésen élősködik a forradalmi ideológiák zöme. Ebből indul ki minden tisztességes lázadás. Ez azonban nem feltétlenül vezet erőszakhoz és igazságtalansághoz. Lehet ez csendes dac, határozott személyes bojkott, következetes szembeszegülés valamiféle ostoba trenddel vagy manipulációval. Minden szinten bátorságra van hozzá szükség, és minden szinte másmilyen természetűre.

 

Az ebből fakadó bátorság azonban még nem feltétlenül hősiesség, csupán az ember személyes autonómiájának természetes eleme.

 

Mi köze ehhez a költészetnek?

 

A lázadás az újkori költészet legfontosabb témái közé tartozik. Igazából talán azt is mondhatjuk, hogy a líra egyensúlya az újkor folyamán a lázadás javára billent el. Ebben a kor ideológiái is ludasak. A hivatásos forradalmárok korában, amikor olyan eszmék terjednek, amelyek az osztályharcot nyilvánítják a világ és a társadalom legfontosabb mozgástörvényévé, ez szinte törvényszerűnek tűnik.

 

Az újkori ideológiák egy része kimondottan alantas állapotnak kezdte hirdetni az emberi boldogságot; és az elégedetlenséget, a lázadást magasabb létmódként határozta meg. Ez természetesen alapvető tévedés, alább még szólok róla.

 

A lázadás számos formában van jelen a mindennapokban is.

 

A metafizikai lázadás merőben más természetű.

 

„A metafizikai lázadással az ember sorsa és az egész teremtés ellen fordul.”[3]

 

Lényegében ennek taglalása képezi Camus esszéjének fő vonulatát. A metafizikai lázadás önmagában is romboló, következményeiben még inkább az. Camus elgondolkodott azon, hogy a gyakran istenített forradalmak miért vezettek mérhetetlen szenvedésekhez és még annál is sokkal nagyobb nyomorúsághoz, mint ami ellen fegyvert ragadtak. A válasz természetesen a szabadjára eresztett erőszak természetében keresendő. Az ember gyakran esik abba a téveszmébe, hogy erőszak által szeretné megjavítani a világot. Ennek eredménye mindig katasztrófa. Az erőszakos ideológiák maguk is agresszív természetűek.

 

„Addig nem remélhetik, hogy az egész világra rákényszerítik önmagukat, amíg a világ nem fogadta el a bűn törvényét.”[4]

 

A magukat a világra kényszeríteni akaró mozgalmak szinte az újkor ismertető jegyeivé váltak az emberi történelem utolsó századaiban. A mézesmadzag ilyenkor mindig az emberiség egysége. Csodálatos utópisztikus képekben mesélnek, miféle lesz ez az egység, milyen harmóniában él majd ott az ember; csak az oda vezető út marad homályban. A nyers erőszakot, amely állítólag létrehozza ezt a gyönyörű világot, mesterséges köd takarja.

 

Ha az utópiák mélyére nézünk, lassan mindig kiderül, hogy az álomvilág lakói álombéli emberek. Olyan tudatuk van, amilyennel senki élő ember nem rendelkezik. Minél „tudományosabban” értekeznek az ilyen világokról, annál inkább kilóg a lóláb.

 

Camus magától értetődő természetességgel kérdőjelezi meg az utópiák „tudományos” alapjait, a tudományos szocializmusról is kimutatja, hogy csöppet sem tudományos. Nem hisz abban, hogy mindenható, meg „élenjáró” doktrínák képesek igazságos új világot teremteni.

 

Az újkori ember azonban makacsul újabb és újabb „világboldogító” doktrínákat hozott létre. Az emberiség jobb világ, igazságosság, harmónia iránti igénye volt az ilyesféle logikai konstrukciók aranyfedezete minden korban.

 

A jelen igaztalanságait, fonákságait látva jobb világra vágyunk. De milyen legyen az?

 

„Olyan világot kell tehát teremteni, amelyet minden ízében új törvényre szabnak. Az egység igénye, amely csalódott a teremtésben, erőnek erejével kielégül egy mikrokozmoszban. A hatalom törvényének soha nincs türelme, hogy a világuralomhoz eljusson.”[5]

 

Hatalom és harmónia alapvető ellentmondás. A lázadással hatalomra került „elitek” alapvető parvenü jellegét nagyon megsínylette az új és legújabb kor emberisége. A harsányan hirdetett szabadság mindig zsarnokságot jelent, a „felszabadulás” rabságot, a „felszabadítás” leigázást.

 

„A legféktelenebb lázadás, a teljes szabadság követelése a többség leigázásába torkollik.”[6]

 

Camus esszéjének egyik kulcsmondata. A kijelentést bizonyítékok lehangoló sora támasztja alá. A „szabadság” a leginkább manipulált kifejezések közé tartozik. Különösen itt, Európa közepén vagyunk érzékenyek rá, ahol már sokszor átéltük, hogy a zsarnokság a szabadságra hivatkozik, és ahol már túlságosan sokszor „szabadítottak fel” bennünket¸ és különösen mi, magyarok. Közülünk már igen sokat „szabadítottak fel” területrabló „felszabadítók”, és pontosan tudjuk, hogy a gyakorlatban mit is jelent a „felszabadulás”.

 

Itt, Magyarországon a szabadság mást, többet jelent, mint a nyugat-európai népek zöme számára. Akik az újkorban nem éltek olyan idegen uralom alatt, amely nemzeti fejlődésüket és fennmaradásukat komolyan veszélyeztette, azoknak talán fogalmuk sincs arról, milyen dimenziói lehetnek a szabadság fogalmának itt, nálunk. Vagy Lengyelországban.

 

Éppen ezért a romantika is más nyomot hagyott maga után, mint tőlünk messze nyugatra. Errefelé a romantika a nemzeti ébredés korszaka volt, a hazaszereteté, és nem az öncélú lázadásé.

 

Ott minden másképpen történt.

 

„A romantika örökségét ezért nem Hugo, a felsőház tagja vette át, hanem a bűn költői, Baudelaire és Lacenaire”.[7]

 

Itt a hatalmas különbség. Nálunk a romantika tragédiába, bukott szabadságharcba torkollott. Örökségét leginkább Arany János vitte tovább.

 

Bűn költői? Nálunk nem voltak. Vajda János más jelenség, Franciaországban még hasonló sem volt. Talán Revitzky Perdita versei? Az sem, más a közeg, más a téma, más az üzenet.

 

Esetleg Ady? Sokkal később, a magyar és egyetemes költészetben lényegesen nagyobb súllyal, mint a francia szimbolisták bármelyike. Nálunk a bűnnek nincs költészete, a romantika öröksége mélyebb és személyesebb.

 

Utána Trianon. Amiről a francia – vagy általában a nyugat-európai - alig tud valamit, a hatásairól, az okozott sokkról meg éppen sejtelme sincs. Csak bámul és konstatálja, hogy máig se gyógyult be a seb.

 

Nálunk a lázadás nem öncélú és nem romantikus, hanem kétségbeesett és nyomorúságos.

 

„A romantikus lázadó az egyént magasztalja és a rosszat, nem az ember pártját fogja, hanem önmaga pártját.”[8]

 

Az antropomorf ördög alakja a német irodalomban is megjelenik, elég csak Chamisso regényére utalnom.

 

A mi költészetünkben ez igen ritka jelenség. Petőfire ilyen értelemben nemigen lehet ráfogni, hogy romantikus lázadó lett volna. A jelenség leginkább Madách nagy művében érhető tetten, de Lucifer alakja egyben önmaga és a jelenség kritikáját is magában hordozza. Lucifer a mű főszereplői közül az egyetlen, akinek gyakorlatilag nincs szabad akarata. Öncéllal lázad, de tudja, hogy a lázadásának nincs értelme, mindenképpen és mindig elbukik. Monumentális, de nem tragikus figura.

 

A sorsát az ember maga alakítja. Madách művének utolsó sora azt sugallja, az ember maga formálja a jövőjét, amelynek nem feltétlenül kell egybeesnie a látott luciferi történelemmel. Isten sem alakíthatja az embertől függetlenül, mert a jövő még nem is létezik. A színházban néha problémát okoz a Tragédia utolsó mondata. Akadnak rendezők, akik egyszerűen kihúzzák ezt az utolsó mondatot, mondván, a mű a reménytelenség, a pesszimizmus világképét sugározza, erre a sorra „nincs szükség”. Iskolapéldája ez annak, hogy ostoba rendezők miképpen tudnak kificamítani akár egy klasszikus művet is, amikor monumentális szerepzavarukban társszerzőnek jelentkeznek a drámaíró mellé.

 

„Minden szabad” – itt kezdődik korunk nihilizmusának története.”[9]

 

Igen, itt kezdődik, és a szabadság eszméjének hétköznapi elfajulása nem kíméli a világot. Az irodalmat sem.

 

A romantika azonban egyebet is hagyományozott ránk.

 

„A romantika óta a művész feladata nemcsak a világ megteremtése, vagy a szépség öncélú magasztalása, hanem egyféle magatartás meghatározása is. A művész mintakép lesz, példaként kínálja fel magát; erkölcse a művészet. Vele kezdődik a lelkiismeret kormányzóinak kora.”[10]

 

A költő ilyetén státuszáról talán Victor Hugo mondta a legtöbbet, nálunk pedig Petőfi élete lett a magyar költő példaképe, el nem múló tisztelet övezi a magyarság tömegeinek körében napjainkig.

 

Akik a romantika idején nem álltak idegen uralom alatt, nem tudhatják, mit jelent harcolni a nemzeti függetlenségért. A szabadság Isten biankó csekkje. Mi töltjük, vagy nem töltjük meg értékkel.

 

„Ha nem irányítjuk a sorsot egy magasabb rendű érték felé, ha a véletlen az úr, sötétségben tapogatózunk, a vak szörnyű szabadságát mondhatjuk a magunkénak.”[11]

 

Így van. Mármint akkor, ha az egyénről van szó. Ha azonban az ember nem puszta individuum, ha közösségre támaszkodhat, ennek a veszélye valamivel kisebb. A XX. század azonban bőven szolgáltatott példákat arra is, hogy közösségek tévedtek ember alatti tévutakra.

 

„Ha a metafizikai lázadás elveti az igent és a korlátlan tagadásra szorítkozik, arra szánja el magát, hogy a külső látszatot válassza.”[12]

 

Igen érdekes gondolat, és remek meglátás. A korlátlan tagadás – és általában a tagadás – mindig a külső látszatokra támaszkodik. Az önmagában vett tagadás koncepciótlanságánál fogva mindig antihumánus és mindig céltalan. A céltalanság az ember legveszedelmesebb ellensége. Sivársága mélyen riasztó, ezért megbújik, laposkúszik, álcázik. Látszatok mögé rejtőzik. A céltalanság ember alatti „eszméket” enged érvényesülni, ezek meg az „objektivitás” csalóka álarcát öltik. A spirál lefelé irányul. Szinte törvényszerűen kerül uralomra a lét és az élet értelmetlenségének gyilkos ideája.

 

A tagadás mögött csak látszat van – és látszatköltészet. Az öncélú lázadás eredendő abszurditása mindig végleteket keres magának.

 

„A lázadó költészet a XIX. század végén és a XX. század elején állandóan két véglet között ingadozik.”[13]

 

A változás akarása, a fejlődés fogalma nem ősi eleme az emberi kultúrának. Fiatal hajtás az érzelmek és kívánságok kertjében, alig néhány száz esztendőre tekinthet vissza. Amiből fakad, az viszont egyidős az emberrel: a szebb jövő utáni vágy, a remény.

 

A lázadás, a változásra irányuló erőszak problematikus fogalom, talán még hosszú időnek kell ahhoz eltelnie, amíg a filozófia mindenre kiterjedően tisztázza. Talán ez csak akkor következhet be, amikor – ha lesz ilyen valaha - az öncélú lázadás végképp eltűnik az emberi tevékenység palettájáról.

 

Lázadó költészet sokféle lehet, különböző példái nem is tartoznak egy dimenzióba. A leigázottakat, elnyomottakat következetesen képviselő, közösségi megalapozottságú költészet messze nem azonos az illegalitásban szervezkedő csoportok lírájával, és egy világ választja el az individuális lázadás költészetétől.

 

A metafizikai lázadás minden hidat feléget maga mögött. Egy Isten nélküli világban önként vállalja a sátán státuszát. Az avantgárd több irányzata is kacérkodik ezzel. Előbb a dadaizmus, utóbb a szürrealizmus.

 

„A szürrealizmus, elsődleges szándéka szerint az abszolút lázadás, a teljes engedetlenség, a szabályok semmibevétele, a humor és az abszurd kultusza, minden ellen folytatott, mindig újrakezdődő perként határozza meg önmagát.”[14]

 

Nagyjából ide torkollik a cél nélküli lázadás. A kultúra állapotát, összefüggésrendszerét azonban igen tanulságosan minősíti, hogy micsoda nimbuszuk van a hasonlóan értelmetlen kulturális demonstrációknak.

 

„A szürrealisták öncélúan művelték a jelentésnélküliséget és az ellentmondást.”[15]

 

Igazából ezzel nem is volna semmi baj, ha az öncélúság, a jelentésnélküliség és az ellentmondás megmaradt volna a maga körében. A baj ott kezdődik, hogy helyenként kulturális normává jegecesedett, kánonná dogmatizálódott.

 

Ma már látjuk, hová vezetett a „jelentés zsarnoksága alóli felszabadulás”, meg a sok hasonló kopár értelmű jelszó.

 

 

’A XX. század forradalma azért eredeti, mert első ízben hangoztatja nyíltan, hogy megvalósítja Anacharsis Cloots régi álmát, az emberi nem egységét s ugyanakkor a történelem végső betetőzését.” [16]

 

Anacharsis Cloots porosz nemesből „világpolgárra” sőt „Isten ellenségévé” lett – aztán a guillotine alatt végezte…

 

Az emberiség egysége valóban régi álom, de talán kezdjük megérteni, hogy erőszakkal megvalósíthatatlan.

 

Nézzük, hányféle módon is gondoltuk eddig:

 

Ø  Egy dicsőséges és rátermett király az istenek segítségével meghódítja a lakott föld egészét, az oikumenét, aztán az emberek az ő uralma alatt attól kezdve vígan élnek.

Ø  Egy igazságos és jól kormányzott birodalom, amelynek küldetése a Föld feletti uralom, az egész világot provinciává teszi, aztán bölcs törvényeivel igazgatja. Az alattvalók vígan élnek.

Ø  Elterjesztik a világban az egyedül üdvözítő, igaz vallást, az emberek örömmel veszik fel a szent hitet, aztán pedig egy fő (császár vagy kalifa) Istennek tetsző uralma alatt vígan élnek.

Ø  Valamelyik rátermett és felelősségteljes nagyhatalom a világ minden államát gyarmatosítja, aztán pedig az emberek a bölcs gyarmattartó igazságos uralma alatt vígan élnek.

Ø  Elterjesztik a világban az egyedül élenjáró, nemes és felszabadító eszmét, a dolgozók örömmel fogadják, kirobbantják a világforradalmat, agyonverik eddigi elnyomóikat és rabtartóikat, nemzetközivé teszik a világot, aztán pedig immár osztályharc és társadalmi osztályok nélkül, a bölcs élcsapat uralma alatt vígan élnek.

 

Csupa vidám perspektíva. A maga korában mindegyik tudott elméletben reményeket ébreszteni, a gyakorlatban meg gyűlöletet kelteni. Az egység rögeszméje miatt több ember halt már erőszakos halált, mint az emberiség többi kollektív vágyai miatt együttvéve.

 

A történelem „betetőzésének” gondolata kimondva-kimondatlanul mindegyik felett ott lebegett, ahogy a história teleologikus értelmezése is. A történelemnek nincs egyéb célja, mint az egység boldog állapotának előidézése.

 

Volt „irodalma” is mindnek. Támogatta egy ideig mindet a kor tudománya is.

 

Csakhogy…

 

Egyedül a költészet nyilvánította ki kételyeit az összessel szemben. Mármint a független költészet. A nem függetlent nem számítom, akkor sem, ha fejedelmi támogatást élvezett, ha a kor kanonizálta, ha díjak meg érmek tömkelege csörömpölt a nyakában. Nem ezek az értékes líra ismérvei.

 

Gyakran szóba kerül a fizikai erőszak, és sokkal ritkábban merül fel a gazdasági erőszak. Pedig napjaink egységről szóló utópiáinak éppen ez a vezérfonala.

 

Ø  Az egyedül üdvözítő piacgazdaság viszonyait kell mindenütt elterjeszteni a világban a hozzá tartozó liberális parlamenti demokráciával együtt. Váljanak az államok másodrendű, a nemzetek tizedrangú tényezőkké, és a kiváló polgárok működtette nagy multinacionális vállalatok és nemzetközi nagybankok ellenőrizte személytelen piac-istenség uralma alatt, a pénz-evangélium hitét követve az emberek majd vígan élnek. Ha valahol mégis elégedetlenség támadna, azt a területet a „nemzetközi közösség” jótékony légicsapásban részesíti, és utána a túlélők ott is vígan élnek.

 

Mennyivel jobb ez az előzőeknél?

 

„A legtöbb forradalom a gyilkosságban leli meg formáját és eredetiségét. Mindegyik forradalom a királygyilkosságot és az istengyilkosságot is gyakorolta.”[17]

 

A mi forradalmaink üdítő kivételt képeznek az itt megfogalmazott szabály alól. Ezt mi tudjuk, mások nem. A világ nagyon keveset tud rólunk, és annak a kevésnek a zöme is téves.

 

A következő passzus jelzi, mennyire tájékozatlan velünk kapcsolatban a nyugat. A legkiválóbbak is. Camus is.

 

„A XIX. század történelme egészen 1914-ig a nép felségjogának restaurálásáról szól, az ancien régime monarchiái ellenében, a nemzet elvének a történelme. Ez az elv jut győzelemre 1919-ben, amikor leverik Európa minden ancien régime típusú önkényuralmát.”[18]

 

Innen nézve tanulságos és – tragikomikus.

 

Ez az elv jut győzelemre 1919-ben, amikor leverik Európa minden ancien régime típusú önkényuralmát.”

 

Számunkra ez Trianont jelenti. A nyugatnak feltűnően rövid a memóriája. Trianon legfőképpen a mi problémánk. Akinek fáj a foga, tartsa rajta a nyelvét.

 

Trianon azonban nemcsak a mi problémánk, a szomszédok számára is traumát okoz. Az etnikai elvvel köszönő viszonyban sem volt; természeti erőforrások, vasútvonalak, hatalmi étvágy vitte benne a főszerepet. A problémák máig megmaradtak, minden új korszak újra a szőnyeg alá söpri őket. A megbékélés, kölcsönös elfogadás folyamata egyedül az osztrák-magyar határ esetében játszódott le.

 

Trianon a győztes szomszédok számára is tragédia, de a területi sikerélmény torz tükrében ott nem mindenki veszi észre. A nagyhatalmi zsoldban álló sunyi területrabló szerepét a történelem átfestésével igyekeznek szépíteni. Tatarozzák a középkort, kulisszahomlokzatot tákolnak az újkor épülete elé. Közben fortyog a nacionalizmus, vészjósló tajtékot vetnek a gyűlölet hullámai itt is, ott is.

 

Hogy mi a megoldás? Megbékélés, ami sohasem lehet egyoldalú. Valami olyasféle konföderáció tehetné rendbe a dolgokat, amilyet még nem ismer a világ. A jelenlegi helyzet egyik érdekeltnek sem jó. Az EU láthatóan nem tud, és nem akar tenni semmit az ügyben. Miért akarna? A Kárpát-medencébe irányuló gazdasági expanzió számára ez eszményi helyzet, és az EU még az alapokmányával nyilvánvalóan ellentétes szlovákiai nyelvtörvény ügyében sem tett semmit.

 

A megoldás az EU-tól független folyamat lehet. Ma még nem látni ennek jeleit, pedig az összes érdekelt nép jövője szempontjából létfontosságú.

 

Nevetséges lenne azt mondani, hogy a magyar költészetnek ebben semmi feladata nincs.

 

Folytatása következik.