SZENT JÁTÉK VAGY PROFÁN JÁTSZADOZÁS? (Mi a líra és van-e feladata?) - 21.

21. Rész

Ami a nemzetközi kánon reprezentánsait illeti, a hazai sznob közönség ájult hódolata – már amennyiben tudják, hogy éppen egy-egy nemzetközi szinten kanonizált alkotóról van szó – mindenkor irányítottnak tűnik. Csak akkor következik be, ha tudják, hogy a nemzetközi kánon valamelyik üdvöskéjéről van szó. Ha nem közlik velük, nincs hódolat. A nemzetközi kánon reprezentánsai a közönség soraiban nem aratnak osztatlan sikert. A múlt század és a közelmúlt írói között általában éppen azok a népszerűek nálunk is, akiket a saját hazájukban is szeret a közönség. A mesterkéltség kevés olvasót nyer. Akadt már magyar író, aki keményen megbírálta a nemzetközi kánon vadhajtásait.

"Amit én nem értek, (irodalmi, művészeti alkotást), az azért és ettől még nem értelmetlen.

            De amit megértek, és aztán találok semmitmondónak, olvasásra nem érdemesítek és főképp banálisnak - ott már baj van. Robbe-Grillet írásait pedig - miután megértem - roppant banális közhelyekként ismerem fel, kevés fontosságú és emóciót nem keltő közhelyek. Ezek a közhelyek mesterséges ködösítés által nehezen olvashatók."[1]

Ennek ismeretében nagyon is ironikusan értendők például azok az aggodalmak, amelyek attól „féltik” a határon túli kisebbségi magyar irodalmakat, hogy annyira leszállítják írásművészetük színvonalát (értsd: a globalizáció számára merőben érdektelen, de amúgy nagyon is fontos és irodalmi érdekű problémákkal foglalkoznak, például a kisebbségi léttel), hogy kizárják magukat az európai – vagy éppen a világ! – irodalmának folyamatából (azaz nem azonosulnak a nemzetközi, globalizációt pártoló irodalmi kánonnal).

Hogy mit is jelent valójában a nemzetközi kánon, annak eklatáns példája volt a nemrég elhunyt francia filozófus Derrida Marx-könyvének fogadtatása. Az algériai zsidó származású, extravagáns francia a nemzetközi posztmodern egyik legfőbb reprezentánsának számított, az ő nevét írták a zászlajukra, csakúgy, mint a milánói Umberto Eco nevét (Nem tudom, hogy a szellemes olasz író és irodalomprofesszor mennyire van ettől elragadtatva, gyanakszom, nem igazán.).

Marxról írott könyvében Derrida meglepetésre megtámadta Fukuyama „elérkezett a liberális piacgazdasággal és a plurális demokráciával a történelem vége” elnevezésű silány elmeszüleményét, és elég keményen le is szedte róla a keresztvizet.

Fukuyama korábban megjelent sikerkönyvében nagyjából azt mondta, hogy a két világrendszer között az értékek harca zajlott, a létező szocializmus, mint Gonosz, elbukott, a liberális piacgazdaságra épülő plurális demokrácia, mint Jó, győzött, és következik a globális liberális piaci Kánaán.

Derrida válaszában olyasmiket felelt, hogy ebben a győzelemben nincs sok köszönet. A létező szocializmust nem a liberális demokrácia fennköltsége, a piacgazdaság igazságossága vagy a belső ellenzék álmodozása győzte le, hanem a multinacionális finánctőke. A világ korántsem az a liberális paradicsom, amilyennek Fukuyama látja, hanem szörnyű problémákkal teli, válságos hely, ahol terrorizmus, szegénység, éhínség pusztít, amiben a multinacionális finánctőke nem ártatlan. Éppen világméretű támadás indult a dolgozók korábban kivívott jogainak megnyirbálására; a liberalizmus nem paradicsom…

A nemzetközi kánon reprezentánsai nem nagyon örültek Derrida művének.

Ilyen az, ha a kánon kegyeltje mond ellent a kánonban hangoztatott közhelyeknek. A nemzetközi kánon fenntartója ugyanaz a multinacionális finánctőke, amelyről Derrida beszélt. Ahogy a pénzpiacot irányítja, ugyanúgy rajta tartja kezét a világkultúrán is. Olyan világkultúrára van szüksége, amely kellőképpen nemzetközi, értékként próbálja megjeleníteni a tőke által kívánt fogalmakat (be- és kivándorlás, nemzeti és vallási értékek közömbössége, mobilitás stb.), és kellőképpen messze esik a populáris kultúrától ahhoz, hogy bárhol is komoly, az esetleges gazdasági hatalommal szembehelyezkedni képes ellenzékké válhasson. Itt is nagyon fontos az elkülönülés.

A nemzetközi kánon tehát igazából nem irodalmi etalont, csupán a kánon etalonját jelenti. A rá való hivatkozás általában manipulatív célokat használ.

Az elkülönülés határozott szükséglete leplezi le a kanonizáció alapvetően hatalmi természetét.

Az elszeparálódás csak úgy tartható fenn, ha erőteljesen korlátozzák a kanonizálható formák körét. Természetesen úgy, hogy a populáris kultúrában keletkező művek automatikusan apokrifként jelenjenek meg. Ez persze csak akkor lehetséges, ha a kanonizált témák és formák radikálisan eltérnek azoktól, amelyek várhatóan a populáris kultúrában keletkeznek.

Évtizedekkel ezelőtt jelentek meg az első jelentősebb amatőr költők, és mára a magyar amatőr líra kezd komoly tényezővé válni.

A kanonizált líra a maga formai és tartalmi elveivel elszakadt potenciális közönségétől, saját külön dimenziót hozott létre, valamiféle virtuális szigetet, ahol még a természet is másképpen működik.

Ez a kanonizáció ereje – egyben gyengesége is.

Mert hiába torzítja el a végtelenségig a líra témáit és formáit, semmire sem megy vele, hiszen a szerelem, és a szerelmi líra igénye, valamint általában véve a líra igénye minden nemzedékkel újjászületik.

A szerelem az emberiség legfontosabb adománya. A szerelemmel pedig – megújul a líra is. Mindig megújul populáris, szerethető formában. A mindenütt meglévő helyi tradíciók folytatásaként.

A líra ezerfejű sárkány, semmiféle torzító kánon se tudja soha legyőzni.

A kánon elmerevedésével párhuzamosan lényegében interdiktum alá kerülnek a kánon által elvárttól eltérő formai és tartalmi törekvések, és a politikai felhangok erősödésével a kánont oltalmazó médiumok frazeológiájában az ellenfél nem csupán eretnek lesz, hanem szélsőséges is.

A kanonizált líra úgy vált amorffá, vagy parttalanul szubjektívvé, ahogy a mögötte álló ideológiák közönséges piaci retorikává szűkültek.

A kánon ma már egyre kevésbé irodalmi, annál inkább politikai fogalom. A kanonizált líra csak úgy tudja elkerülni a politika vonala mentén történő devalválódást, hogy – más irányokban devalválódik. Nem hajlandó demokrácia-rigmussá lenni – helyette inkább parttalanul szubjektív lesz. Vagy „felszámolja a nyelvet”.

Láthatjuk, a kánon haldoklik. Intézményeit, infrastruktúráját birtokolja, velük együtt fog sírba szállni.

Most pedig ideje, hogy végre magam is kifejtsem, szerintem milyen is a jó költészet, és mi a feladata. Erről szól a következő fejezet.

Legyen hozzá a mottó Santayana egy fontos megjegyzése:

„Ahhoz, hogy a Jó bármilyen formában létezzen, nem pusztán tudatra, hanem érzelmi tudatra van szükség.”[2]

Mi a lírai minőség?

Elöljáróban el kell mondanom, hogy a költészetet illetően a jelenlegi közvéleménynek téves elképzelései vannak. A jelenlegi generációk azt hiszik, hogy a költészethez elsősorban kiadók, folyóiratok, intézmények, díjak kellenek.

Tévedés.

A lírát nem az infrastruktúra és nem az intézményrendszer teszi.

Sőt.

A lírának egyáltalán nincs szüksége infrastruktúrára.

Folytatása következik.