Szerelem és líra - C.

Századik rész

A jó vers alapja a költő személyes részvétele, hitele. Nincs alibi vers, nincs jó költemény a költő személyes részvétele nélkül.

Természetesen lehet szerepverset írni; amikor a versbe n megszólaló lírai Én hangsúlyosan nem azonos a költővel. A vers alkotója ilyenkor voltaképpen álarcot ölt. A magyar líra számos fontos alkotása ilyen, egyebek között Kölcsey Himnusza is. A költő olyan szerepbe lép, amelytől magánszemélyként különbözik. Ettől szerepvers.

A szerepvers szituációja azonban nem menti fel a költőt a lírai műalkotással együtt járó kötelező erkölcsi felelősség alól. Az minden helyzetben kötelező. Erkölcsi alátámasztás nélkül nem létezhet teljes értékű líra. A líra nem játék, az alkotó nem lehet felelőtlen.

Illetve lehet, de ebben az esetben csökkent értékű lírai műalkotásról kell beszélnünk. A jelenlegi kanonizált lírában igen sok felelőtlen alkotás található, ezeket nem tekinthetjük teljes értékű lírai műnek.

A lírai költő felelőssége erkölcsi természetű, és több irányban érvényesül. Ezek közül a legfontosabbak:

v     A költő felelőssége önmagával szemben.

v     A költő felelőssége a közönségével szemben.

v     A költő felelőssége a nyelvvel szemben.

v     A költő felelőssége az egyetemes emberi erkölccsel szemben.

v     A költő felelőssége saját közösségével, hazájával szemben; ez akár több szinten is lehet.

v     A költő felelőssége a kulturális tradíciókkal szemben.

v     A költő felelőssége saját versével szemben.

Nézzük egyenként:

v     A költő felelőssége önmagával szemben.

Ezzel kezdődik. Ez jelenti legelőször is a költő személyes részvételét a versben; személyiségével, erkölcsi érzékével, érzelmeivel. Személyes emberi hitelével. Akkor is, ha szerepversről van szó, mert a költő szerepet cserélhet, de világfelfogást, erkölcs i érzéket nem. Még egy lírai paródiában is így van ez, hiszen ilyenkor az alaphangnemet jelentő irónia éppen a választott szerep és a költő személyes életfelfogása közötti különbségből táplálkozik.

A szerepvers esetében a költő által választott karakter valamiért az adott pillanatban kitüntetett szerepet foglal el a költő személyes érzelemvilágában, gondolkodásában. A szerep és a költő személyessége között valamiféle rokonság keletkezik, ennek következtében lép fel az együttérzés. Lehet, hogy csak látszólag jelentéktelen mértékben, talán csak valami külső körülmény, a szituáció valamely eleme, esetleg a hagyományhoz kötődő valamely szála váltja ki, de ez elég ahhoz, hogy a vers megszülessen.

A vers alapállása a költő személyes érzelmeiből, erkölcsi felfogása a költő személyes moráljából táplálkozik. Személyes hitel ezekből fakadhat. A személyes hitel egyben a vers erkölcsi alátámasztása is. Ha a vers ezen az akadályon elbukik, formában is, tartalomban is lehetnek külön-külön igen szép elemei, de a szegmentumok értéke nem enyhíti az egész mű totális értéktelenségét. Az ilyen művet csupán a hivatali elmélet értelmében tekinthetjük műalkotásnak.

A hivatali elmélet értelmében bármikor lírai műalkotásnak tekinthetjük például a vonatok WC-inek falaira firkált trágár, ostoba versikéket. Ezek tudniillik a hivatali elmélet szellemében tüstént lírai műalkotássá válnak, mihelyt valaki a kanonizált költészet köreiben kiadja őket, és ilyen módon beemeli az örökbecsű alkotásokat a kortárs lírai kánonba. Ez lényegében bármikor bekövetkezhet. A jelenlegi kanonizált hivatalos líra egy része erkölcsi és nyelvi nívóban nemigen különbözik a WC–rigmusoktól, akármikor támadhat a kánon valamelyik oszlopának olyan ötlete, hogy a hivatalos líra nevében közkinccsé teszi őket.

Ne ringassuk magunkat ábrándokba: akad jelenleg olyan, a kanonizált körökhöz tartozó költő, szerkesztő, kiadó, aki megtenné – ha érdeke fűződnék hozzá. Tekintélyes irodalomtörténész, irodalomtudós is akad, aki szokott erkölcsi magaslatáról jól bevált bikkfanyelvén értekezve az egekbe dicsérné a rossz illatú förmedvényeket.

Voltaképpen már elő is fordult ilyen, nem is egyszer. Fentebb éppen ebben a sorozatban taglaltam elhunyt kanonizált költőnk egekig ajnározott versikéjét, ami erkölcsi és nyelvi nívóban igazán nem különbözik a vasúti illemhelyek falain olvasható alkotásoktól. A kánon készen áll a hasonlók befogadására; esze is, erkölcsi érzéke is megvan hozzá.

A művészet hivatali elméletének értelmében a dolog teljesen rendjén van. Ha „a művészet világa” – azaz a kánon – annak nyilvánítja, akkor bizony a klozettlíra tüstént műalkotássá válik.

A kánon itt leplezi le önmagát. A hasonlóan szélsőséges esetekből világlik ki igazán, hogy a jelenlegi kánon nem a művészi érték, nem is az erkölcsi kiállás, hanem csakis és kizárólag bürokratikus szempontok alapján szerveződik. Nemcsak a magyar kánon, a világkánon. Ha úgy tetszik, a globális kánon. Ezért nem kell sokat adnunk hazai kánonunk képviselőinek külföldi kapcsolataira, külföldi meghívásaira, ezért nem kell hasra esnünk, ha idegen nyelveken jelennek meg korszakos értékű alkotásaik. Ott a kánon ugyanúgy nem értékelven szerveződik, ahogy nálunk sem. Nem érték, hanem feudális jellegű kiváltság. Idegen nyelven is csak annyi értéket hordoz, mint magyarul.

A művészet hivatali elmélete leginkább abból a célból született, hogy kiküszöbölje az alkotói felelősséget. Ha sikerül helyette valami „objektív” mércét találni, a kánonnak, ennek a kimondottan alapvetően brancs-alapú, bürokratikus képződménynek nyert ügye van. Az elmélet filozófiai nívója pontosan jelzi az ilyesféle törekvések hiábavalóságát. A hivatali elmélet ezer sebből vérzik, és helyenként messze átlépi a nevetségesség határát. Viszont a teória kifordítom-befordítom alapállása kényelmes pozíciót ad a vele folytatott harchoz.

A puszta polgárpukkasztás semmiféle lírai értéket magában nem hordoz. Az ilyen „alkotásokon” felháborodnunk nem szabad, hiszen azzal magunk tesszük őket érdekessé, jelentőssé; elkövetőjüket ezzel felmentjük a komoly esztétikai kérdésekkel való szembenézés ódiuma alól, és lehetőséget adunk neki, hogy a szegény üldözött szerepében tetszelegjen, aki bátor kiállása miatt retorziót szenved.

Az efféle „üldözések” még a mai magyar közéletben is a nagyon álságos jelenségek közé sorolhatók. Az „üldöző” rendszerint véleményét nyilvánító kisember, az „üldözött” pedig a kánon ezerféle kiváltsággal és elsöprő médiatámogatással rendelkező beltagja. Állítólagos üldözőjének semmi hatalma sincs őt „üldözni” – sőt…

Ennek ellenére a szokásos média-tamtam nagyon is komoly pofával kíséri az ilyen kutyakomédiát.

Ne adjunk alapot erre. A hivatali elmélet értelmében nyugodtan ismerjük el, hogy a fekália-vers – lírai műalkotás. Ezzel voltaképpen nem mondunk semmit, hiszen a hivatali teória szerint a „műalkotás” csupán bürokratikus státusz, nem pedig érték-kategória. Ne engedjük az elkövetőt olyan pályára, ahol egyenrangúnak érezheti magát. Az ilyen művet kizárólag a provokáció éltetheti.

A következő körben aztán a gyanús illatú líra rögtön arra kényszerül, hogy esztétikai érvekkel védelmezze magát, ami számára kilátástalan. Higgadtan, indulatmentesen és alaposan kell darabokra szedni, ez hálás feladat, mert a rossz vers segít önmaga kivesézésében, szinte követeli azt.

Az elkövető ilyenkor legfeljebb siránkozhat, megjelenéseire, díjaira, barátaira, a versét méltató cikkekre hivatkozhat. Ezeket figyelmen kívül kell hagynunk, egyetlen rossz versből sem tud soha lírai értéket varázsolni a hivatali intrika és a protekció. A lírai vers vagy önmagában vett érték, vagy nem az. Utóbbi esetben a legtudósabb dolgozat sem segít rajta.

Az igazi versből nem hiányozhat a személyes hitellel megalapozott erkölcsi alátámasztás. Ez nem megkerülhető, mással nem pótolható.

A versnek minden esetben van oka és célja. Oka a személyes élmény kifejezésének parancsoló szüksége, célja a kifejezett élmény megosztása, közösségi élménnyé tétele, illetve az elkészült műből fakadó lírai élményközösség. A vers első befogadója mindig az alkotó.

A jó vers sohasem lehet öncélú nyelvi játék, sem pedig a nyelvvel, érzelmekkel, képekkel való öncélú játszadozás. Az irónia beletartozik a líra eszköztárába, de a pusztán nonkonformista gúny nem.

A hiteles személyes erkölcsi alátámasztás kizárja, hogy a vers pusztán politikai vagy egyéb propaganda eszköze legyen.

A vers személye, a propaganda pedig mindig személytelen. Utóbbi az esetek többségében kiindulópontjául olyan gólyaperspektívát választ, ahonnan látszólagos igazságait kinyilatkoztatja. Az igazán erős propaganda ebből a nézőpontból szemlélve általában igazsághalmaznak tűnik. Hazug mivolta csak akkor lepleződik le, amikor a hétköznapi élet konkrét és valóságos tényeivel, történéseivel egybevetjük. Ilyenkor kiderül, hogy az általa harsogva elkerülhetetlennek, fontosnak, nélkülözhetetlennek, jótéteménynek hirdetett tézisek, eljárások, jelszavak vagy cselekvések a konkrét valóságban értelmetlenek, gonoszak vagy kártékonyak, gyakran az általuk deklarált célok ellenkezőjét érik el.

A propaganda mindig valamilyen hatalmi vagy gazdasági (lényegében ez is hatalmi) ideológia kifejeződése. Sikerét az erkölcsi alátámasztás nélküli személytelenségnek, illetve az általa sugallt látszólagos távlatnak köszönheti. Kiagyalói, terjesztői és haszonélvezői akár ki is hátrálhatnak mögüle, amint a politikai széljárás megváltozik. Ilyenkor szemrebbenés nélkül váltanak köpönyeget, tüstént „kiderül róluk”, hogy sohasem értettek egyet a bukott kurzussal, sőt mindig is ellenzékiek voltak, és mindenkit túlharsogva szidhatják saját levitézlett ideológiájukat. Ezért időnként „nagy a tolongás a damaszkuszi úton”. Az egyik zsarnokságnak vége, jön a másik. Minden zsarnokság szereti magát szabadságnak nevezni, ez a vén zsarnokságok ősi szeszélye. A propaganda csúfosan elhal, az ideológia megbukik; hogy aztán egyes szegmentumai egy következő zsarnokság ideológiájának részévé válhassanak egy későbbi időben. Kevés új van a Nap alatt.

A jó vers létének modellje a propagandáéval éppen ellentétes. A jó vers személyes hitele akkor sem vitatható, ha nem ismerjük a költőjét. A személyes érzelmi talapzatról ível felfelé. Látásmódja is a személyes felől indul, hitelességét a konkrét személyességből meríti. Perspektívája is személyes, az egyén erkölcsi létét tükrözi akkor is, ha egyben valamely közösség élményét jeleníti meg.

A jó vers a személyes sorsok, örömök és szenvedések talajából nő fel, idegen tőle minden statisztikai szemlélet. Nem alkuszik, mindenféle áldozatot elutasít. Sohasem tagadja az egyedi emberi szenvedést, nem hazudik, és nem hízeleg.

A jó vers sohasem állhat a túlerő oldalán.

Folytatása következik.