Szerelem és líra - CVII.

Százhetedik rész

A fentebb mondottak mind csak a költő önmagával szembeni felelősségét taglalják. Ez még azonban közel sem minden.

A költő felelőssége a közönségével szemben

A költő felelősségének különböző dimenziói közt igen sok az átfedés, ezek állandóan egymásba játszanak, mereven elkülöníteni őket sohasem lehet. A közönséggel szembeni felelősség igen sok ponton azonos a költő önmagával szembeni felelősségével; csupán a nézőpont más.

Itt csak olyan tényezőket említek, amelyek a fentebbiekhez képest új színfoltot képviselnek, és azokat is csak vázlatosan.

Goethe mondta, hogy „Színpad és nézőtér együtt alkot egészet”. A lírára is érvényes ennek analóg megfogalmazása: vers és közönség együtt alkot egészet, a lírai élményközösség megvalósulásához mindkettőre szükség van. A lírai élményközösségnek feltehetően igen fontos szerepe van ember és társadalom életében, hamarosan eljön majd a korszak, amikor a tudomány ezt komoly vizsgálat tárgyává teszi. Ehhez természetesen arra van szükség, hogy félrehajítsuk a szemellenzőt, és elismerjük, hogy az emberiség fejlődésében nem csupán az anyagi természetű jelenségek kaphatnak szerepet. Mindez elvezethet majd egy, a jelenleginél, átfogóbb, pontosabb és igazabb fejlődés-definíció kialakulásához.

A lírai élményközösség megvalósítása a költészet alapvető céljai közé tartozik. Ahogy a színházban is az aktívabb félnek, a színpadnak kell dominálnia, ugyanez a helyzet a lírában is. A közönség nem alkalmazkodhat egyoldalúan a vershez, az első lépésben a versnek kell alkalmazkodnia a közönséghez. Más szóval: elő kell segítenie a lírai élményközösség megvalósulását.

Ez nem igazán ördöngös dolog, látszólag magától értetődik, de mégis beszélni kell róla, hiszen a jelenlegi kanonizált magyar líra szövegeit nézegetve úgy tűnik, hogy mégsem egyértelmű.

A lírai élményközösség kialakításának első feltétele, hogy a mű olyan nyelven beszél, amely a közönséggel való párbeszédre alkalmas. Vázlatosan ez nagyjából annyit tesz, hogy a mű – amellett, hogy a lírai értékteremtéshez és a lírai élményközösség megvalósításához alapvetően fontos etikai alapon áll – elfogadja, és magas szinten alkalmazza azokat az érzelmi, értelmi, szociológiai és nyelvi konvenciókat, amelyek a korban a minél nagyobb számú közönséggel folytatott hatékony kommunikációt lehetővé teszik.

A költő a lírai élményközösségnek – amennyiben az megvalósul – éppen olyan részese, mint a közönség minden tagja. A vers mindig úgy keletkezik, hogy a költő a saját magánemberi létében átélt élményeket és érzelmeket konvertálja személyes és közösségi lírai élménnyé. Ebből lírai élményközösség csak akkor jöhet létre, ha adó és vevő – vers és közönség – ugyanazon a nyelven beszélnek.

A költészet minden korban a nyelv legigényesebb művelője és legaktívabb fejlesztője volt, és ezután is az lesz. A nyelv fejlesztése azonban nem azonos a semmibe történő rugaszkodással, a halandzsával.

Ami a ma nagyon divatos „nyelvkritikát” illeti, ennek értelmében és céljában kételkednünk kell akkor is, ha egyes megállapításai alaposnak tűnnek. Az egész ugyanis nem hordoz magában semmiféle emberi perspektívát.

Amikor a fonetika tudománya a XX. század derekán eljutott oda, hogy nincs két azonos beszédhang, azonnal akadtak olyan nyelvészek, akik megértették, hogy a több ezer éves tudomány olyan szituációba kormányozta önmagát, ahol alkalmatlanná vált az emberi kommunikáció alapjait képező beszédhangok rendszerének tanulmányozására. Tüstént meg is alakult hát az új hangtani tudomány, a fonológia, amely sietett leszögezni, hogy minden beszédhangot a rendszer elemének tekint, és a hangok közötti különbségek csak akkor relevánsak, ha általuk szavakat lehet megkülönböztetni.

A lírai élményközösség legáltalánosabb alapja (is) az emberi kommunikáció, amelyet a költészetnek nem kétségbe vonnia, hanem gyakorolnia és fejlesztenie kell.

Folytatása következik.