Szerelem és líra - CVIII

Száznyolcadik rész

 

Költészet és nyelv szorosan egybetartozik, kapcsolatuk pontos jellege egyelőre nem tisztázott. Talán soha pontosan nem is állapítható meg, hiszen az ember történelmi fejlődése folyamán a kapcsolat egyre bővül, állandóan új és még újabb funkciókat kap. Nincs olyan definíció, amely képes lenne ezt az időbeli bővülést kellőképpen akceptálni. Nem is beszélve arról, hogy akadnak súlyos filozófiai kérdések is, amelyekre ebben a pillanatban talán nem is lehet válaszolni.

 

Utóbbiak között a legfontosabb: Mit is tekintünk fejlődésnek?

 

Érdemes ezen elgondolkodnunk. Akármennyire is furcsának tűnik, de az emberi fejlődésnek a mai napig sincs valódi definíciója. Mit is szokott a tudomány fejlődésnek tekinteni? Általában a következőket:

 

v     Az anyagi javak gyarapodását, sőt egyszerű felhalmozódását.

v     A technika fejlődését.

v     A gazdasági mechanizmusok fejlődését, a termelés növekedését.

v     A tudomány módszereinek fejlődését, eredményeinek gyarapodását.

 

Ezek valóban az emberi fejlődés igazi mércéi?

 

Ha valóban azok volnának, az emberi történelem szemlélete sokkal egyszerűbb volna. Különböző anyagelvű felfogások képviselői jobb ügyhöz méltó buzgalommal próbálták is érvényre juttatni ezen felfogások valamelyikét. A két utolsó évszázad bővelkedett efféle teóriákban. Leginkább a pozitivizmus és a marxizmus, meg a hozzájuk kapcsolódó egyéb nézetrendszerek.

 

Ezek a történetfilozófiai építmények általában elhanyagolható jelentőségűnek tekintik, a költészetet – ahogy egyáltalán a művészetet is – ellentétben a roppant fontos, mindenek alapját képező gazdasággal.

 

Ma is van olyan gondolkodó, aki az emberi fejlődés lényegét az anyagi javak, a termelés növekedésében, vagy éppen a technika eszközök tökéletesedésében véli felfedezni. Ezek az elméletek napjainkban helyenként át is lépik az abszurditás határait. Olyan közgazdász is van – nem is kevés – aki azt állítja, hogy az emberi erkölcs, viselkedés, tolerancia, műveltség, jog és becsület alapja nem más, mint – a gazdasági növekedés. Ennyire egyszerű volna minden. Ha van gazdasági növekedés, az emberek varázsütésre toleránsabbak, erkölcsösebbek és megértőbbek egymásnak, engedelmeskednek a jognak, csökken az erőszak, rohamtempóban fejlődik a tudomány és a művészet. Ellenben, ha a gazdasági növekedés megáll, az emberek azonnal egymásnak esnek, nem törődnek joggal és erkölccsel, őrült módon elharapódzik az erőszak és a szörnyűségeknek nincs határa.

 

A fejtegetésekben tagadhatatlanul van igazság. Gazdasági növekedés idején a társadalom megnyugszik, a jog konszolidálódik, az erőszak visszaszorul, legalábbis az esetek többségében. Ha azonban a gazdasági növekedés megáll, azonnal csőstül szakadnak a bajok az emberekre. Infláció, drágaság, létbizonytalanság, munkanélküliség, és a mindezekkel törvényszerűen együtt járó elkeseredés.

 

Csakhogy…

 

Mindez korántsem bizonyítja, hogy az emberi fejlődés lényege a gazdasági növekedés. Legfeljebb azt, hogy az ember kevésbé indulatos, ha van mit ennie, hiszen a gyakorlatban a gazdasági növekedésre való hivatkozás pontosan ezt jelenti.

 

Nyilvánvalóan összetévesztik az okot az okozattal. Nem arról van szó, hogy a gazdasági növekedés megoldaná az emberiség összes hétköznapi és államközi jogi, erkölcsi, személyes és egyéb természetű problémáját, hanem arról, hogy a gazdasági prosperitás idején ezeket a gondokat sokkal könnyebb kezelni, mivel megvan a türelem anyagi alapja. Amikor ez elfogy, kiderül, hogy a gazdasági növekedés a problémákat nem oldotta meg, csupán a szőnyeg alá söpörte őket, a – gyakran több évszázados – konfliktusok parazsa még nem hűlt ki, azok még mindig léteznek, csak arra várnak, hogy az indulatok elszabadulásával eszkalálódhassanak. Nemcsak, hogy nem oldódtak meg, az esetek többségében még súlyosbodtak is.

 

Újra felvetődik a kérdés: miféle gondokat oldhat meg egyáltalán a gazdasági növekedés? Igazából semmit, de keretet adhat a problémák valódi megoldásához. Tragikus, hogy az ilyenkor mindent háttérbe szorító piacelvű gondolkodás a gyakorlatban ezt többnyire megakadályozza.

 

Arról nem is beszélve, hogy számos ellenpéldát mondhatunk olyan helyekről és időszakokból, amikor és ahol pedig éppen gazdasági növekedés zajlott.

 

A gazdasági növekedés tényezőjét, mint az emberi fejlődés alapvető motorját bátran elvethetjük.

 

Hogy állunk a technika fejlődésével?

 

A legtöbb gyakorlati tudomány jelenleg is ezzel méri a fejlődést. A régész számára a tökéletesebb eszközök fejlettebb gondolkodást, fejlettebb társadalmat, és fejlettebb embert is jelentenek. A legújabb kor emberi fejlődését is zömmel a technikai eszközök tökéletesedése, az új találmányok megjelenése és elterjedése alapján kezeli – gyakran kritikátlan hozsannázással – a történettudomány.

 

Az ilyen szemlélet persze a költészet – vagy egyáltalán a művészet – jelentőségét néhány vállveregető közhellyel véli elintézni. Vagy azzal se, egyszerűen elfeledkezik róluk.

 

Pedig ez a szempont még kínosabb.

 

Fejlettebb-e emberi értelemben véve az a nép, amely jobb eszközöket készít, mint a másik?

 

Fejlettebbek vagyunk-e emberileg és erkölcsileg, ha autóval járunk, és nem szekéren?

 

Fejlettebbek vagyunk-e attól, ha mobiltelefont használunk vezetékes helyett?

 

Fejlődött-e erkölcsi értelemben az emberiség az utóbbi évezredekben? Hát az utóbbi évszázadokban?

 

v     Emberségesebbek vagyunk-e egymáshoz?

v     Tisztességesebbek vagyunk-e a magánéletben, illetve az államközi kapcsolatokban?

v     A jelenlegi államok hatalmi játszadozása mennyivel erkölcsösebb, mint a több ezer évvel ezelőttieké?

 

Rendkívül fontos kérdések. Ha csak az utóbbi kétezer esztendőt számítjuk – mondjuk időszámításunk kezdetétől – azt tapasztaljuk, hogy a kiindulóponthoz viszonyítva a technika fejlődése minden téren óriási. Az ember életének külső keretei hallatlan mértékben változtak meg.

 

Amennyiben az ember által előállított eszközök – a technika – tökéletesedése egyúttal az emberiség valódi fejlődését is jelenti, úgy ennek megfelelően azt kellene látnunk, hogy az utóbbi kétezer év elsöprő erejű technikai fejlődésének megfelelő emberi-erkölcsi fejlődés is végbement.

 

Így volt?

 

Nemigen.

 

De – hogy biztosak lehessünk a dolgunkban – nézzünk néhány példát:

 

Fejlődött-e az emberiség attól, hogy a kétezer évvel ezelőtti emberiségtől ellentétben mára „megszűnt” a rabszolgaság?

 

Valóban megszűnt? Nem létezik-e ma is számtalan államban, még jogi értelemben is? Nem létezik-e számos álcázott formában is?

 

Mesterségesen alacsony béreket fizetni, és az embereken folyamatosan élősködni vajon nem a rabszolgaság álcázott változata? Annál még „gazdaságosabb” is, hiszen a rabszolgatartó már attól is megkíméli magát, hogy el kelljen tartania a rabszolgáját és annak családját. Ha az ellátást pénzösszegre változtatjuk az tetszés szerint pofátlanul csökkenthető.

 

Fejlődött-e erkölcsi értelemben egyáltalán az emberiség?

 

Talán látunk erre néhány apró jelet. Leginkább azt, hogy a háborút ma már erkölcsi értelemben elfogadhatatlannak, erkölcstelen állapotnak tekintjük. De ez is csak a jelen emberiség egy részének filozófiai felfogása, a többi vígan lövöldöz, még Európa közepén is, ahogy a közelmúltban nem egyszer megesett.

 

Van persze látszatfejlődés is…

 

Eltöröltük a halálbüntetést?

 

Semmit sem jelent. A halálbüntetés magán értelemben továbbra is érvényben van hozzá, és alkalmazza is, aki elég elvetemült, vagy elegendő pénze van hozzá. A halálbüntetés eltörlése csupán jogi aktus, és nehéz nem akceptálni a téma szkeptikusainak véleményét, akik úgy vélik, a halálbüntetés eltörlése egyáltalán nem a humánum megnyilvánulása, csak azt a célt szolgálja, hogy a világ „elitjéhez” tartozó nagytőkések és pénzemberek akkor se kerülhessenek életveszélybe, ha a Föld bármelyik országában átmenetileg fölébük kerekedne a törvény.

 

Ha azt képzeljük, hogy a magánemberi erkölcs, szülő-gyermek és férj-feleség viszonylatában mégiscsak fejlődött az emberiség, nagyot kell csalódnunk. Ha szétnézünk, látnunk kell, mennyire elenyészően kevesen vannak azok, akire a véleményünket építhetjük. Ha tovább is vizsgálódunk, szemügyre vesszük a múltakat, meg kell állapítanunk, hogy régen is, az ókorban is, a középkorban is voltak igazán példás és szép házastársi és szülő-gyermek kapcsolatok, az ilyenek aránya ma sem nagyobb, viszont napjainkban is előfordulnak a legrémesebb szörnyűségek. A családra a gazdasági változások alapján ráaggatott szociológiai és egyéb elméletek érvényessége nem meggyőző.

 

Kénytelen vagyok megállapítani: az elmúlt két ezredév alatt a világban korántsem játszódott le olyan emberi-erkölcsi fejlődés, amely arányban állhatna a technika fejlődésével.

 

Más szempontok is az ellen szólnak, hogy a technikai eszközök tökéletesedését az emberiség általános emberi fejlődésének lehessen beállítani.

 

A technikai fejlődés csak kevés embert érint, és minél inkább specializálódik, minél bonyolultabbá válik a technika, annál kevesebbet. A világ jelenlegi technikai fejlődése – hiába él a Földön több milliárd – csupán néhány tízezer ember munkájának eredménye. A többiek csak annyiban hordozói a technológiának, hogy kezelni tudják a termékeit, de képtelenek lennének reprodukálni. Az emberek zöme nem képes annyi idő alatt futni a százat, mint a világcsúcstartó, így annak eredménye az emberiség egészére nézve nem releváns.

 

A technika fejlődése nem jelenti az emberiség egyetemes fejlődését.

 

Egyáltalán annak tekinthető-e?

 

A múltból vannak olyan információ-foszlányok, amelyek arra utalnak, mintha bizonyos időszakokban kimondottan korlátozták volna a technika fejlődését. Vajon véletlenül?

 

Nem csupán Hérón gőzgépére gondolok itt. A mai hivatalos magyarázat, hogy „nem ismerték fel az akkori primitív gondolkodású emberek a technika fejlesztésének lehetőségét és jelentőségét” természetesen marhaság. A régi korok embereinek gondolkodása semmivel sem volt alantasabb a miénknél. Vajon miért ódzkodtak a technikától?

 

Miért voltak tele régi vallási előírások a fémeszközök tilalmától? Miért tiltották a fémek használatát? Féltek tőle? Az nem magyarázat, hogy nem ismerték, különben miért tiltották volna? Miért? Talán éppen azért, mert ismerték?

 

Mi okuk volt rá?

 

A druidák – és egyéb vallások papjai vezetői is – miért tiltották tanításaik írásba foglalását? Nem tudták, hogy az a fejlődés útja? Vagy éppen azért? Mert tudták?

 

Mi oka volt bármikor bárkinek a technikai fejlődés megakadályozására? Miért vannak tele a mítoszaink tudást őrző titkos társaságokkal, papi rendekkel? Miféle tudást őriztek? Ki elől? Miért?

 

Jelenlegi kultúránk abban a hitbe ringatja magát, hogy a mi civilizációnk a Földön az első és az egyetlen, az ember útja közvetlenül az evolúcióból vezetett a jelenlegi globalizációhoz. Fejlődésünk nagyjából egyenes vonalú. Az emberrel foglalkozó összes tudomány ezen alapul.

 

Valóban igazat mond?

 

Az evolúciós teóriák mesterkéltsége nyilvánvaló. Persze mindenki „dilettáns”, meg „kreacionista”, aki bírálni merészeli a gyorsan változó szentírás valamelyik különösen homályos lapját, vagy túlságosan légből kapottnak tűnő állítását. De a kioktató düh nem valódi szellemi fölényt takar, csak a rendszer gyöngeségét.

 

Tele van a világ egy (vagy több) korábbi emberi civilizáció emlékeivel. Ezek makacs hivatalos félremagyarázása jelenleg a tudomány iránti növekvő bizalmatlanság egyik legfőbb oka.

 

A konokság ellenére igen gyors tempóban halad az időmélység hátrálása. Az utóbbi harminc-negyven évben kimondottan látványosan változott a régmúlt megítélése. Ha annak idején valaki megpendítette volna nyilvánosan a mai hivatalos nézeteket, az akkori tudományos hivatalosság képviselői hajszát indítottak volna ellene, ledillettánsozzák, talán fel is falták volna.

 

Hát a tudomány fejlődése?

 

Az emberiség zömének erről rendszerint fogalma sincs, a tudomány ma nagyon zárt világ, belső köreibe még azoknak a zöme sem jut el, aki pedig oda készül. Zártsága miatt a tudománynak a közvéleményre a befolyása csekély, a közvélemény pedig – itt most mellékes, hogy miért, okkal is, ok nélkül is – egyre bizalmatlanabb a tudománnyal szemben.

 

A tudomány előrehaladása nemigen jelentheti az emberiség általános fejlődését, hiszen az emberiség zöme a tudomány eredményeinek nem hordozója. A tudomány előrehaladásától az emberiség éppen úgy nem lesz sem jobb, sem erkölcsösebb, ahogy a technikai eszközök tökéletesedésétől, sem pedig a gazdasági növekedéstől.

 

A tulajdonviszonyok forradalmi megváltoztatásával és az „igazságos és egyenlő elosztás”, a „mindenkinek szükségletei szerint” elvekkel kapcsolatos anyagelvű, részben utópisztikus, részben riasztóan erőszakos elgondolásokkal itt nem foglalkoznék, kaptak már elég cáfolatot. Nem sikerült jobbá tenniük az emberiséget, bár ezért akár ki is irtották volna…

 

Miben nyilvánul hát meg az emberi fejlődés?

 

Jelenlegi reálsoviniszta embertársaink roppant sértődötten tudnak bámulni ránk, amikor Kant gondolataival rájuk pirítunk, dehogyis „objektív” az ő lelkesen körülugrált természettudományuk, még legegyszerűbb tétele sem az, rendszere emberi konstrukció az emberi tudaton átszűrve, a természetben voltaképpen efféle szisztematikus formában nem is létezik¸”a megismerésben benne van a megismerő”.

 

Mi hát az objektív? Van-e olyan? Kant felel rá: az erkölcsi törvények.

 

Itt kell tehát, a belső emberi tartalmak nemesedésében kell keresnünk az ember fejlődését.

 

Fejlődött-e a világ a XX. században? Ment-e „elébb”?

 

A levitézlett évszázad tele volt világháborúkkal, nyomorral, embertelenséggel, aljassággal, tervszerűen végbevitt népirtással. Elejétől a végéig.

 

Ha csak hazai szemmel nézzük, az is elborzasztó.

 

Az első világháború végén a győztes nagyhatalmak darabokra szaggatták Magyarországot. A „népek önrendelkezési joga” ürügyén több millió magyart szakítottak el az anyaországtól, tíz évszázada hazánk integráns részét képező területeket ajándékoztak csatlósaiknak légből kapott indokokra hivatkozva. Mindezt szemforgatóan üres ceremóniáktól hemzsegő „béketárgyalás” keretében, ahol a magyar küldöttség szót sem kapott. A végén még kenetteljes közhelyektől csöpögő kísérőlevelet is kaptunk elnöki aláírással.

 

A győztes államok aláírták a kisebbségek jogairól szóló egyezményt, de nem vették komolyan. Tüstént nekiláttak a nyomorult magyar kisebbség szlovákosításához, románosításához, szerbesítéséhez. Elképesztően erkölcstelen fortélyokkal fosztották meg a magyarokat földjeiktől, lakóhelyüktől, értékeiktől – úgymond „törvényesen”. Hivatalos történelemoktatásuk helyenként még most is „alacsonyabb rendű emberfaj” státuszban határozza meg a magyart. Állami szinten nem veszik észre, hogy ők Trianonnak éppen úgy áldozatai, mint mi. A fejlődést csírájában elfojtó, Közép-Európát nagyhatalmi játszótérré változtató „béke” nyertesei nem itt vannak. Nem is a szomszédban.

 

A területrabló, rossz lelkiismeret még most is torz formában működik, halljuk ezer helyről. Szinte minden héten nyilatkozik vagy művel valami sületlenséget valamelyik nacionalista paprikajancsi. Az oktalan gyűlölet nem csökken. Nekünk kell majd a konszolidációt megteremteni, türelemmel, szeretettel, de teljes határozottsággal a nagyhatalmi aljasság gerjesztette kárpát-medencei halálos légkört feloldanunk, megkönnyebbülést, együttműködést, jövendőt teremtenünk. Nem lesz könnyű, de csak nekünk sikerülhet, mert egyedül nálunk nem zavarja területi sikerélmény a tisztánlátást.

 

Na, azért itthon is történt ám egy és más – az se kismiska…

 

Volt itt mindenféle színű terror. Beálltunk seggnyalónak mindenféle diktátorokhoz, jószerivel akihez csak lehetett. Mi se voltunk jobbak a Deákné vásznánál.

 

Beugrottunk a második világháborúba, a magyar érdekektől idegen célokért feláldoztunk százezreket.

 

Honfitársaink egy igen jelentős részét tömeges legyilkolásuk céljából, állami asszisztenciával átadtuk egy idegen hatalomnak.

 

Amikor aztán kimásztunk ripityára lőtt-bombázott hazánk romjai alól, csakhamar beálltunk az élenjáró, álcázott cári tanok követői közé, és maradtunk is ott – néhány mámoros napot leszámítva – a század utolsó évtizedéig.

 

Utóbb meg – nagyon úgy tűnik – ritka balfék módon sikerült integrálódnunk a „fejlett nyugathoz”. Ebből kifolyólag pontosan úgy nézünk ki, mint akik egy harmadik világháborút is elveszítettek.

 

Akad a fejünkön vaj bőven.

 

Másoknak is – de ez minket nem vigasztal.

 

A „demokratikus” Csehszlovákia például képes volt a koncentrációs táborokból embertelen szenvedések után éppen hazatérő zsidókat újra marhavagonokba zsúfolni, és – megint deportálni. Azt hiszik, örökre titok marad.

 

Tito partizánjai az SS leggonoszabb különítményeseit megszégyenítő módon gyilkolták le a Délvidék magyar lakosságának tízezreit. A velük harcoló aranyos szlovák partizánlányok magyar kisfiúkon tanultak célozni. A magyar kormány által oktalanul átadott, kiszolgáltatott Szombathelyi Ferenc tábornokot – aki amúgy a délvidéki vérengzés ügyében történetesen ártatlan volt – példásan, „modern módon” büntették: karóba húzták. Közép-Európában, a XX. század közepén. Azt hiszik, örökre titok marad.

 

Az Észak-Erdélybe beszabadult román Maniu-gárdák ocsmány vérengzéseit még a nem különösebben humánus szovjet hadsereg is megsokallta, lefegyverezte a bandákat, néhány tucat magából kivetkőzött tömeggyilkost felháborodott orosz tisztek lövettek agyon. A román titkosszolgálat egykori viselt dolgainak egy része ma sem ismert. Azt hiszik, örökre titok marad.

 

Nekünk, magyaroknak azonban el kell temetnünk az indulatokat, örökre félre kell tennünk a megtorlás vágyát. A magyar lírának a megbékélés tiszta vágyáról kell szólnia, és tennie is kell a valódi békéért. De a nemzeti egységről sem szabad soha lemondanunk. Mindez nem fából vaskarikra, „pusztán” hitelesség és igazi szemléletváltás kell hozzá. legalább ráérezhetünk, miben is áll a valódi fejlődés…

 

A technika, nemhogy emberi fejlődést nem hozott, segített a világ gazembereinek a gonoszságok tömegesítésében, gépesítésében.

 

Természetesen nem állítom, hogy a líra lenne az emberi fejlődés alapja. Még csak nem is igazán döntő tényezője. De: igaz tükre.

 

Folytatása következik.