Szerelem és líra - LV.

Ötvenötödik rész

Epikának és drámának a közönséggel való találkozás érdekében sajátos infrastruktúrát kell kialakítania.

Az epika jelenleg népszerű változatainak tárgyiasult formát kell ölteniük. Ez (ma már) nem feltétlenül a hagyományos könyv formája, de mindenképpen olyan alak kell, hogy legyen, ami a manapság kizárólagos magányos olvasásra alkalmas. Ebből következik, hogy az epikai mű teljes egészében alá van vetve a piac törvényeinek. Magyarán: áru, hiszen csupán tárgy formában juthat el az Olvasóhoz.

A gyakorlatban persze már vannak ez alól kivételek, de ezek a piactól való függést nem csökkentik, hanem éppen fokozzák, hiszen a különféle egyéb módokon is leginkább olyan epikai alkotások jutnak el az olvasóhoz, amelyek a piacon már jó árunak bizonyultak, hiszen leginkább ilyenekre van igény.

Már a homéroszi időkben is megvolt az epika infrastruktúrája; csak akkor a könyvkereskedők helyett a rapszodoszok voltak a közvetítők mű és közönség között.

Jelenleg kizártnak tekinthető, hogy kellő mennyiségben találtassanak olyan emberek, akik esetleg epikai művek százait lennének képesek fejben tárolni, és szükség esetén recitálni. A mai divatos epikai formák erre nem is alkalmasak, mert ezek már kimondottan a magányos olvasáshoz alkalmazkodtak.

A film nem helyettesítheti az epikát, még töredékes formában sem, gyökeresen más élményt ad, más a funkciója. Ráadásul: még költségesebb, még nagyobb infrastruktúrára van szüksége. Emiatt irányíthatóbb, ellenőrizhetőbb, monopolizálhatóbb.

Minél nagyobb külső felépítménye van egy-egy irodalmi formának, annál uralhatóbb a hatalom – kimondottan a pénzre támaszkodó hatalom – számára. Az epika jelenlegi formáinak jelentős infrastrukturális igényeik vannak, amelyek részben lehetővé teszik az ellenőrzését, a hatalom szempontjainak való alárendelését.

Az epika teljes ellenőrzése azonban jelenleg elképzelhetetlen, mert globálisan áttekinthetetlen és megfoghatatlan. A soknyelvűség talán a legnagyobb akadály a hatalom monopolhelyzetbe kerülésének útján. Ha valaha bekövetkezne az a képtelen helyzet, hogy az epika jórészt egyetlen nyelven jelenne meg, előállítása és sokszorosítása globálisan ellenőrizhető és monopolizálható lenne, az epika teljes egészében a hatalom érdekeinek alárendelhető és manipulálható lenne. Ma nagyon messzire vagyunk ettől, remélhetőleg sohasem kerülünk hozzá közelebb.

Az elvi lehetőség azonban sajnos adott akkor is, ha jelenleg ez még nem a valóságnak, hanem a disztópiáknak az eleme.

A drámának még nagyobb infrastruktúrára van szüksége, a helyzete azonban nem nehezebb és nem reménytelenebb, mint az epikáé, ha annak is tűnik.

A drámának elsősorban arra van szüksége, hogy színpadon előadják, igazi közönségéhez ebben a formában jut el.

Mivel a színpadi előadás igen költség- és infrastruktúra-igényes, látszólag a dráma igen könnyen uralható a gazdasági és a politikai hatalom eszközeivel. A gyakorlatban azonban nem így áll a dolog.

A dráma (és az előadás) minden hatalom számára a legkevésbé uralható és befolyásolható jelenségek közé tartozik. Ennek több oka van.

• A dráma előadása, a színjáték magányosan nem fogadható be, az általa nyújtott élmény – amelynek semmiféle más művészeti ágban nincs megfelelője – a színházi élményközösség érzelmi jellegű, művészeten kívüli eszközökkel nem idézhető elő. Hatalmi eszközökkel külön-külön a színház is, a dráma is és a közönség is befolyásolható, de a színházi élményközösség kialakulása – a színjáték értelme – nem. Caesar non supra grammatichos.
• A kimondottan konzerv epikával szemben a színjáték mindig jelen idejű. Nem raktározható, nem ismételhető, és – lényegében véve – nem is rögzíthető. A színházi élményközösség az alkotók és a jelen lévő közönség közös interakcióinak eredményre. Goethe nem hiába mondta, hogy „színpad és nézőtér együtt alkot egészet”.
• A dráma előadásához nincs feltétlenül szükség a kor legdrágább és legszínvonalasabb színpadtechnikájára; gyakran „két fa között” jobb előadásokat produkálnak, mint a legjobban felszerelt színházakban.
• A színházhoz nem csupán a hivatásos színészek és a nagy színházépületek tartoznak, hanem a fél-amatőrök és amatőrök hatalmas tömege is; a színjátszás világa voltaképpen áttekinthetetlen és ellenőrizhetetlen.

Az epikát a soknyelvűség védelmezi a globális ellenőrzésre törő gazdasági-pénzügyi hatalommal szemben, a drámát meg a tulajdon természete.

Hát a lírát?

A lírának voltaképpen nincs is szüksége infrastruktúrára.

Amit a jelenlegi irodalmi közeg sugall, hogy a lírához, kötet kell, meg egyesületi tagság, meg folyóirat, meg előkelő helyeken közzétett recenzió, meg díjak – csak füst, tűz nélkül. Csupa másodlagos dolog, a lírának egyik sem nélkülözhetetlen tartozéka. Külön-külön és együttesen is elhagyhatók.

Mi tehát a líra lényege?

Folytatása következik.