Szerelem és líra - XCVI.

Kilencvenhatodik rész

Az erkölcsi világrend őrének ugyan Istent tekintjük, de semmiképpen sem a régi vallási elképzelések személyes Istenét, aki felhőtrónon szemléli a világot angyalok és szentek közepette – mint azt a középkori népies vallásosság vélte – hanem a bennünk lakozó isteni elv megszemélyesítőjét, aki isteni mivoltától függetlenül – sőt talán éppen attól vezettetve – elválaszthatatlan részét képezi az emberi lényegnek. Az ember nem isten, de hordozója az isteni princípiumnak, ha akarja, ha nem.

A bennünk lakozó isteni lényeg hordozója sem a személyes vallásosság, hanem a személyes felelősség, filozófiai értelemben: a szabad akarat.

Ateizmus és szabad akarat között nincs semmiféle elvi ellentét, hiszen az ateizmus korántsem zárja ki a személyes felelősség elvét. Filozófiai értelemben az ateizmus is csak egy vallás. Ezzel szemben a vallásos meggyőződés nem feltétlenül jelenti a szabad akarat elvének elfogadását, mivel az eleve elrendelés elvén is alapulhat.

Az eleve elrendelés elképzelése abból az ókeresztény dilemmából származik, amely Isten formális mindenhatóságának elvét próbálta az emberi világ szempontjából értelmezni. Az eredeti keresztény tanításokban nem szerepelt, azokkal nem is egyeztethető össze. Szent Ágoston igyekezett valamiféle sajátos kompromisszumot kialakítani a külsődleges mindenhatóság és a szabad akarat formálisan egymást kizáró szempontjai között. A kérdést igazából az döntötte el, hogy az egyház a római birodalom hatalmi gépezetének részévé vált. Ha a papok a továbbiakban közvetítők Isten és az egyszerű hívők között – ami olyan kiváltságos helyzetbe hozta az egyházat, amelyben soha egyetlen pogány papi testület sem volt, de amelyet soha egyik sem igényelt. A hatalmi hierarchia részeként az egyház a hívőket már nem személyes felelősségre és szabad akaratra, hanem engedelmességre akarta nevelni. Gyorsan eretnekké kellett hát nyilvánítani a szabad akarat elvét bátran és következetesen képviselő Pelagiust. Mindez csak néhány nemzedékkel az után történt, hogy a keresztények még a katonai szolgálatot is megtagadták az erőszakmentesség elvének jegyében. Könnyebb a hiten erőszakot tenni, mint a hatalomban való részesedést elutasítani.

A hatalmi tényezővé váló egyház tudomásul vette az államgépezetbe való integrálódását, amelyet egy ritka gátlástalan és erőszakos pogány császár (hogy Konstantin halálos ágyán megtért volna, közönséges mese) biztosított a számára, gyorsan kialakuló intézményelvű dogmarendszere a gyakorlatban minden fontos ősi tanítását hatályon kívül helyezte. Az özvegyek és árvák támogatása üres prédikációs toposszá degenerálódott, a szeretet elve retorikai szólammá sekélyesedett, helyébe a szüzesség kultusza került. A szabad akarat Szent Ágoston se hús, se hal megfogalmazásában megmaradt ugyan, de minden gyakorlati jelentőségét elveszítette. Kezdetét vette a személyes emberi felelősségnek valamilyen társadalmi intézményre történő átruházása.

Mindezt Luther csak betetőzte. A reformáció nem a vallást, hanem az egyházi intézményrendszert akarta megreformálni, és ebből a nézőpontból voltaképpen teljesen logikus fejlemény volt a szabad akarat elvetése. A zord, fanatikus, humorérzéket nem ismerő Kálvin rigorózus predesztinációs tétele következtében aztán az európai kultúra tökéletesen átkerült a ló túlsó oldalára.

Innen egyenes út vezet a jelenlegi globalizációhoz – meg a mai hivatalos álköltészethez.

Az erkölcsi világrend ellentéte nem valamilyen öncélú gonoszság, hanem a piac utópiája, az eleve elrendelt haszonelv világa.

Ebből a szempontból különösen fontos a líra küldetése.

Folytatása következik.