Szerelem és líra - CCLXXII.

KÉTSZÁZHETVENKETTEDIK RÉSZ

Mert van tovább is.

Ha a kánon határozza meg, hogy mi tekinthető az általa lírai műalkotásnak nyilvánított versben értéknek, akkor lényegében nagyon közel került ahhoz, hogy

                                               ↓

Lényegében azt is eldöntheti, hogy voltaképpen mi áll a versben. Azaz: azt lát a versben, amit akar. Nem számít, ha a mű maga az értékelés által állított elemeket nem tartalmazza…

A versben az található, amit a „művészet világa” kinyilvánít…

Így fut szinte önmagától ad absurdum egy önmagában tökéletesen abszurd esztétikai felfogás. Teljes önkényesség és a tökéletes parttalanság.

A belemagyarázásnak tökéletes tere van, hiszen a kánon méltatója azt állíthat a versről, amit csak akar.

A gyakorlatban a kánon elemzője szabad kezet kap.

• Azt magyaráz a versbe, amit akar.
• Azt „ért oda”, amit csak akar.
• Érvelnie, a vers szövegével bizonyítania semmit sem kell, a ráfogás tökéletesen elegendő.
• Amit mond, cáfolhatatlan.

A méltató élhet – és általában él is – a parttalanság lehetőségével.

Az értékelés ilyen rendszere még akkor is katasztrofális, ha az értékelt vers valóban remekmű.

Csakhogy…

Születhetnek-e egy ilyen rendszerben valódi remekművek?

Folytatása következik.