Szerelem és líra - CCLXXII.
KÉTSZÁZHETVENKETTEDIK RÉSZ
Mert van tovább is.
Ha a kánon határozza meg, hogy mi tekinthető az általa lírai műalkotásnak nyilvánított versben értéknek, akkor lényegében nagyon közel került ahhoz, hogy
↓
Lényegében azt is eldöntheti, hogy voltaképpen mi áll a versben. Azaz: azt lát a versben, amit akar. Nem számít, ha a mű maga az értékelés által állított elemeket nem tartalmazza…
A versben az található, amit a „művészet világa” kinyilvánít…
Így fut szinte önmagától ad absurdum egy önmagában tökéletesen abszurd esztétikai felfogás. Teljes önkényesség és a tökéletes parttalanság.
A belemagyarázásnak tökéletes tere van, hiszen a kánon méltatója azt állíthat a versről, amit csak akar.
A gyakorlatban a kánon elemzője szabad kezet kap.
- Azt magyaráz a versbe, amit akar.
- Azt „ért oda”, amit csak akar.
- Érvelnie, a vers szövegével bizonyítania semmit sem kell, a ráfogás tökéletesen elegendő.
- Amit mond, cáfolhatatlan.
A méltató élhet – és általában él is – a parttalanság lehetőségével.
Az értékelés ilyen rendszere még akkor is katasztrofális, ha az értékelt vers valóban remekmű.
Csakhogy…
Születhetnek-e egy ilyen rendszerben valódi remekművek?
Folytatása következik.