Szerelem és líra - CLII.

SZÁZÖTVENKETTEDIK RÉSZ

Ha a „művészet vége” hisztéria a hivatali művészet korszakának leáldozására utal, úgy gondolom, a fején találja a szöget. Csak a körülmények elgondolásában téved.

A hivatali művészet előbb vagy utóbb biztosan bekövetkező pusztulása minden kockázat nélkül prognosztizálható, hiszen semmiféle lényeges társadalmi funkciója nincs. A „minden egész eltörött” állapotnak, a társadalom töredezettségének köszönheti létét, a töredezettség esetleges felszámolódása a hivatali művészetet is felszámolja.

Egy szóra azonban itt meg kell állnom.

A „művészet vége” elképzelés a hivatali művészet és annak művelői számára valóban „a” művészet végérvényes pusztulását jelenti, hiszen a számukra másféle művészet egyszerűen nem létezik.

A jelenlegi kanonizált művészet – amiből minket itt és most természetesen elsősorban a kanonizált líra érdekel – semmiféle kontinuitásból nem következik, semmiféle tradicionális esztétikából nem vezethető le. Az elmúlt korok esztétikai definícióinak értelmében nem is tekinthető művészetnek.

Utóbbiból számunkra most itt annyi a fontos, hogy a tradicionális poétikák értelmében a jelenlegi kanonizált líra zöme nem tekinthető lírának.

Mivel a kanonizált líra a költészettel szemben a korábbi poétikák és társadalmi eszmék által támasztott egyetlen feltételnek sem felel meg, kénytelen volt mással, alapjában adminisztratív és hatalmi jellegű elemekkel körülbástyázni magát; infrastruktúrát teremtett folyóiratokkal, díjakkal, állami támogatási rendszerrel, egyetemi katedrákkal, hogy az általa létrehozott pszeudo-irodalmi élet a valóság, a társadalommal való igazi sokrétű kapcsolatrendszer helyébe léphessen.

Ez igen sok fontos tanulságot jelent.

Talán a legfontosabb: a kanonizált líra értékét és létét nem lehet kétségbe vonni, főleg nem lehet megdönteni az általa alkalmazott eszközrendszer lemásolásával. Abból legfeljebb csak egy újabb kanonizált líra keletkezne.

Ne feledjük el, hogy a kanonizált lírával egyidőben mindig is létezett másféle líra is. ezt a másféle lírát mindig hatalmi-adminisztratív eszközökkel kellett háttérbe szorítania.

A kanonizált líra nálunk a szocializmus évtizedeiben alakult ki. a másfajta líra kezdetben „a régi rend korszerűtlen, elavult, értéktelen”, sőt „Horthy-bérenc” költészete volt. ebből később „osztályidegen líra” lett. Mára meg persze „dilettáns”.

A különösen álságos hatalmi struktúrájú Kádár-korszakban akadtak „másként gondolkodó”, esetleg „ellenzéki” értelmiségiek, akik „üldözött” státuszuk ellenére többé-kevésbé kiváltságos helyzetben „szenvedtek”, és amikor az egyszerű állampolgár számára roppant nehézségekkel járt a kapitalista államokba utazni, ezek szinte menetrendszerűen mászkáltak a nyugati határon túlra. A jelenlegi kanonizált irodalom és líra a posztkommunista időkben részben ebből a „csírából”, ebből a szalon-ellenzéki miliőből született meg. Számos képviselője a kései Kádár-korszakból mentette át magát. A kanonizált líra jelenlegi infrastruktúrája ilyen hagyományokra támaszkodik.

Ez abból is lemérhető, hogy a környező országok kanonizált líráinak minden esetben van egy-egy erős nacionalista vonulata, ami Magyarországon elképzelhetetlen. A hazafiasság igazából egyedül itt nem része a kánonnak, nem is volt az soha.

Ez egyben a hazai kánon legnagyobb melléfogása is. A tradícióhoz való feltűnően tisztázatlan viszonya eleve magában hordozza a bukás lehetőségét.

A hazai kánon másik feltűnő jellegzetessége, hogy mereven szembeszegül annak, hogy akárcsak elvben is elismerje a líra bármely társadalmi küldetését, funkcióját. Ebben is különbözik a környező államok kánonjaitól.

Ennek oka a kánon kialakulásának korai előzményei között keresendő.

A magyar költészet története az idők során igen sajátosan alakult. Legnagyobb alkotóink (Balassi, Csokonai, Petőfi, Ady, József Attila) nemcsak, hogy nem hagytak maguk után tanítványokat, hanem még saját koruk irodalmi életében – amikor volt olyan – sem játszottak kiemelkedő szerepet. Sőt a legtöbbjük kimondottan ellenségesen tekintett erre az „irodalmi életre”. A leginkább Ady Endre.

Nem véletlenül.

A magyar költészet sohasem a legnagyobbak nyomán, hanem mindig az „irodalmi élet” köreihez tartozó, gyakran a nagyokhoz képest igen mérsékelt képességű alkotók nyomán fejlődött tovább. Amíg ez az irodalmi élet többé-kevésbé nyitott volt, nem következett be az ilyen helyzetekben várható beszűkülés.

A polarizálódás a magyar lírán belül főleg politikai jelszavak nyomán ment végbe. Elérkezett az idő, amikor a költő nemigen lehetett más, mint „népnemzeti” vagy „nyugatos”. Sok kiváló alkotónk szenvedett ettől, mások meg minden rendszer idején üldözötté váltak. Mint Simonyi Imre, aki ugyanolyan persona non grata volt a nyilasok számára is, mint később a Rákosi- majd Kádár-rendszer idején. Ha élne, ma is az volna, tőle származik a „gengszterváltás” kifejezés.

A kánon alapja nem a minőség, hanem a szemlélet. Ami igen jól illeszkedik a művészet hivatali elméletéhez.

Szemlélet és viselkedésmód. Néhány megcsontosodott közhely.

v     Költészet az, amit a „költészet világa” – azaz a kánon bürokráciája – annak nyilvánít.

v     Író az, akinek valamelyik írása megjelenik a kánon valamelyik lapjában.

v     Költő az, akinek verse jelenik meg a kánon valamelyik lapjában.

v     Minőség az, amit a kánon annak nyilvánít.

v     Az alkotók egymáshoz viszonyított rangját a szubkultúrán belüli helyzetük dönti el.

Ez a szemlélet csak olyan közegben alakulhat ki, ahol azt tételezik fel, hogy a lírának „kifelé” semmi dolga, a költő nem azonos a benne lakozó magánemberrel, „a tömeg” megvetendő, és az igazi költő megkeresi a maga elefántcsonttornyát. Hogy „ a művészet világán belül” a dolgok egyáltalán nem eszményi módon zajlanak, hogy nagyon is kicsinyes torzsalkodások folynak, az nem publikus, „a tömegre” nem tartozik.

Mindezek a teljes alkotói felelőtlenség ismérvei.

Sohasem ismerné ugyan el, de a jelenlegi kánon szemléletének kialakulásához vezető út igen jelentős állomása volt a hírhedt Ady-revízió. Ennek nem az volt a lényege, hogy féltékeny másodvonalbeli poéták megpróbáltak kitagadni a magyar irodalom történetéből egy igazán nagy költőt.

A lényeg a lírai küldetéstudat és a társadalommal szembeni költői felelősségvállalás megtagadása volt. Ezt támadták, ezen gúnyolódtak a magyar irodalomtörténet egyik legszégyenletesebb kampányának résztvevői. Megpróbálták kitagadni a lírából a küldetéstudatot a l’art pour l’art nevében.

Meg kell állnom. Félre kell löknöm az útból néhány sablont. Ne gondoljuk azt, hogy az általunk valódinak tekintett líra alapja pusztán a felelősségtudat és a tradíció, a kánoné meg csak valami zagyva, ködös „modernség”.

Nagyon alaposan kell végiggondolnunk, hogy az új magyar lírában mi is a tradíció szerepe.

Nem tehetünk úgy, mintha a közelmúlt meg sem történt volna, nem lehet a magyar lírát semmiféle korábbi időponttól keltezve „folytatni” vagy „újrakezdeni”. Elő lehet ásni a múltból elfeledett alkotókat, de a líra irányát nem ezek határozzák meg, hanem a jelen és a jövő szükséglete.

A líra alapja önmagában a tradíció nem lehet.

Folytatása következik.