Szerelem és líra - CLXXIX.

SZÁZHETVENKILENCEDIK RÉSZ

A költészet tehát sohasem profanizálódhat – illetve profanizálódhat, de ezzel elveszíti jelentőségét, és nem képes betölteni küldetését. Utóbbival kapcsolatban azt mondhatjuk, jelenlegi kanonizált profán költészetünk nemcsak nem tudja, egyértelmű, hogy nem is akarja felvállalni a feladatait.

A profán költészet művelője a státuszköltő. A társadalmi hierarchiában meggyökeresedett költő-státusz betöltője, a „hivatásos költő”, aki a státusz nyújtotta előnyöket élvezi, ezért cserében éppen olyan „költészetet” produkál, amelyet a státuszköltészet fenntartója, a nemzetközi pénzügyek és a piac fölött ténylegesen regnáló háttérhatalom tőle elvár. Leginkább olyat, ami a céljait követi, helyesli, reklámozza, népszerűsíti akkor is, ha ezek a státuszköltő közösségének érdekeivel ellentétesek.

Valamit tisztáznom kell: a státuszköltő nem nemzetáruló és nem hazaáruló. Ezt sürgősen felejtsük el.

A státuszköltő hazája a státusz-közösség, amely őt költőnek kinevezte. Ez pedig egyáltalán nem nemzetelvű, hanem egyértelműen kozmopolita. A nemzeti érdekekkel nincs tisztában, nem is akar, nem is érdeklik a nemzeti szempontok, mert ő ebben az értelemben nem tekinti magát a nemzet tagjának. Az őt eltartó nemzetközi infrastruktúra törekvései és szempontjai a számára sokkal relevánsabbak.

Természetesen lehetnek egyéni kivételek, lehetnek őszinte hazaszeretetet érző státuszköltők, de az ilyenek az infrastruktúrának a peremére szorulnak.

A többi bőszen bőgi a támogató médiával együtt a ma divatos státusz-szamárságokat, hogy a hazaszeretet voltaképpen:

v     Fasizmus

v     Etnicista populizmus

Et cetera, et cetera…

A riasztó példákat naponta látjuk.

A státuszköltő közönsége – amennyiben van – gyakran szintén olyan emberekből áll össze, akik a „globalizáló” kozmopolitizmus terjedésében érdekeltek, vagy akkor képzelik magukat „felvilágosultnak”, ha a kozmopolita propaganda közhelyeit szajkózzák.

v     Vajon minden, a közönséggel kommunikálni képtelen költőt meg nem értett zseninek kell tekintenünk? Meddig még? Örökre?

Egyáltalán nem. Az igazi költészethez tartozik:

v     Vers

v     Költő

v     Közönség

A vers születik meg a leghamarabb. Költészet azonban csak akkor jön létre, amikor a vers eljut a közönséghez.

Vers, költő és közönség összefüggésében sohasem a státuszköltő játszik szerepet. Költő az, akivel a versben találkozunk, a lírai én. Sohasem a magánember, aki a verset írta.

Jó verset elvben bárki írhat, gyerektől az aggastyánig. Mindenkiben megvan arra a lehetőség, hogy – akár életében egyszer – jó verset írjon. Abban a versben ő a költő. Lehet, hogy soha többé nem válik azzá, de abban az egy versben mindaddig az marad, amíg bárki olvassa vagy szavalja.

Az interjú adó, író-olvasó találkozót tartó, sajtóértekezleten poénkodó, nyilvánosan jópofizó, politikai ügyekben szót emelő, egyesületi gyűlésen szónokló, díjért acsarkodó stb. magánember – akárhány verset írt is egyébként – a felsorolt szituációkban nem költő. Költőnek lenni nem státusz, hanem jelenlét a versben, kommunikáció az olvasóval. A költő személyes jelenléte által lesz értéke a versnek.

A verseiben a költő mindig jelen van, a magánéletben soha.

Folytatása következik.