Szerelem és líra - CLXXXIV.

SZÁZNYOLCVANNEGYEDIK RÉSZ

v     Valóban vége a nagy narratívának és vele a nagy lírának is.

Azt, hogy „vége a nagy narratívának”, már annyiszor elmondták, hogy talán maguk is kezdték elhinni.

Hogy’ lehetne vége? Talán a történelemnek is vége?

Valóban, ezt rebesgeti egy ideje „a fejlett nyugat” némely ideológusa.

Az endizmus a történelem, vagy a művészet végét, lezárultát hirdető különféle elképzelések gyűjtőneve. A jelenség végigkíséri a „posztmodern” korszakot.

(Ami az ideológiákat illeti, azok „alkonyáról” és „végéről” sokan sokfélét írtak a hatvanas évek óta. Kár a témára szót vesztegetni, csak szét kell nézni a világban. Az ideológiák nem akarnak tudni róla, hogy végük lenne.)

Kevesen gondolkodtak még el azon, miféle kapcsolat lehet az endizmus, illetve a világban vele egy időben elharapódzó mindenféle világvége-hisztériák között. A két jelenség egymástól aligha független, mindkettő a kor közérzetének kifejeződése.

Az endizmusról mindenekelőtt Francis Fukuyama jut az eszünkbe. A japán származású amerikai szerző azzal a nevetséges teóriával állt elő, hogy a liberális demokrácia és a piacgazdaság a történelem utolsó fázisa, ez már „a létező világok legjobbika”. Szerinte a liberális demokrácia az emberi kormányzás végső formája, ezért filozófiai értelemben véve véget ért az emberi történelem. Itt, Európa közepén mi nagyon is szkeptikusok vagyunk a hasonló propagandisztikus elméletekkel szemben.

Az endizmus és a posztmodern kapcsolata nyilvánvaló.

Számoljuk fel kulturális és erkölcsi tradícióinkat? Értelmes dolog lehet ez? Egyáltalán megtagadhatjuk múltunkat, történelmünket, hagyományainkat?

Az avantgárd irányzatok kevés közös pontjainak egyike volt a tradíció elvetése. A posztmodern egyik keresztapja Jean-Francois Lyotard 1979-ben írott művében (La Condition Postmoderne: Rapport sur le Savoir.) még inkább gyanakvásról beszél, hiszen „a nagy narratíva hanyatlása” formulához fűzött megjegyzések egy része éppenséggel az intézményrendszer iránti bizalom megrendülésével is magyarázható. Nem mindegy, hogy a valódi hagyománnyal szemben leszünk bizalmatlanok, vagy a tradíciót felénk közvetítő intézményrendszerrel, illetve az ezen infrastruktúra által felénk közvetített tradícióval szemben.

A tradíciót persze lehet tagadni, ócsárolni, lehet kétségbe vonni a létjogosultságát. Csak egyet nem lehet: a tradíció sohasem zárható ki teljes mértékben a hétköznapi emberi életből. Puszta háttérbe szorítása is az idióták társadalmát idézné elő – aminek egyébként vannak is jelei manapság, - viszont a hagyomány tökéletesen sohasem szorítható ki az emberi életből. A tradícióellenes támadások széttagolhatják, áttekinthetetlenné tehetik a társadalmat, ezer és ezer egymásról tudomást nem vevő szubkultúrát teremthetnek, ahogy halad az idő, benne ezer meg ezer hagyományellenes ellen-hagyománnyal, de nem képesek olyan világot teremteni, ami teljesen mentes a tradíciótól. Olyan csak rossz horror történetekben létezik.

Hogy’ jön ide a történelem vége? Vagy éppenséggel a művészet vége?

A tradíció következetes tagadása skizofrén állapotot teremt, amelynek vezérelve a puszta önkényesség. Az emberi élet ugyanis lehet pillanatok szövevénye, de az emberiség mindig intézményeinek és tradícióinak metszéspontjában létezik. A tradíció az idő által szentesített értékek őrzője, az emberiség történelmi és morális emlékezete. Elvetése önkényességhez, ellentmondásossághoz, tökéletes értékzavarhoz, a mindenkori újdonságok iránti üres rajongáshoz és erkölcsi relativitáshoz vezet.

Ha nem érték a tradíció, a helyét többnyire a divat veszi át. De még ez sem képes kiküszöbölni az emberi életből a hagyományt. A „hagyományos”, és a „modern” között semmiféle eredendő értékkülönbség nincs, ilyet csak a divat elvén működő gondolkodás tételezhet.

A tradíciót azonban semmiféle mozgalom és divat nem törölheti el. Ez akkor válik világossá, amikor kiderül, hogy a hagyomány igazi hordozója nem a társadalom intézményrendszere, hanem az egyén. Az egyén jelenti a modern filozófiák legfontosabb fehér foltját. A teoretikusok mostohagyermeke. Az egyén történelmi és társadalmi szerepét elmosták, helyette társadalmi osztályokról, rétegekről, státuszokról beszéltek, az elvonatkoztatással, az „objektivitás” állandó hajszolásával olyan kvázi-valóságokat építettek fel a teóriák virtuális világaiban és felhőkakukkváraiban, ahonnan a hétköznapi valóság irányába utak nem vezetnek. Itt az egyén még csak nem is „statisztikai tényező”, hiszen a statisztikák teremtette „átlagember” teljesen eltakarja. Egyetlen teoretikust sem zavar, hogy a világon soha senki nem találkozott és nem beszélt még „átlagemberrel”.

A művészetről szóló fejtegetések mind ködösebbek, és mind kevesebb közük van a valódi emberi problémákhoz. A „modernitás” teljesen öncélúvá vált, a legtöbb esetben zavaros, „műanyag” törekvéseket jelent, amelyek mindenféle kommunikációra alkalmatlanok.

Az elmélet és a hétköznapi valóság groteszk ellentéte lassan korunk egyik legfontosabb jellemvonása lesz.

Nagyon súlyos elv sérült a „modern” törekvések közepette: az ember személyes felelőssége. Ami nélkül semmiféle társadalom nem létezhet.

Kettéhasadt, skizofrén világban élünk. Filozófiánk, társadalomtudományunk a „szükségszerűség” (a modern és posztmodern végzet) nevében következetesen tagadja a személyes felelősséget, ami azonban a mindennapi élet elengedhetetlen része, a civilizáció alkotóeleme. Személyes felelősség nem létezhet tradíció nélkül, ezért a mindennapi életnek továbbra is fontos építőeleme a hagyomány.

A mindennapiságban a személyes felelősség elve dominál. Az emberi és társadalmi életnek ez a meghatározó eleme.

A tradíció legfontosabb szála a történetileg létrejött erkölcsi értékek vonalán kapcsolódik a mindennapi jelenhez. A belőle táplálkozó személyes emberi felelősség az emberi társadalom alapértékei közé tartozik. A mindennapiság létmódjában a személyes emberi felelősség nélkülözhetetlen, társadalmunk erre épül, intézményeink egy része ezen alapul.

A „modernség” fogalma nélkülöz minden filozófiai alapot. Az önmagában vett „újdonság” fogalma kizárólag a technokrata sovinizmus, illetve a divat szemüvegével nézve tűnhet értéknek, de még így is csak korlátozott mértékben. A technokrata gondolkodás általában feltételezi, hogy a „modernebb” eszköz használati értéke felülmúlja a „kevésbé” modern tárgy értékét, de a mindennapi tapasztalatok gyorsan megmutatják, hogy ez a gyakorlatban nincs mindig így. Igen sok régebbi eszköz használati értéke haladja meg az aktuális újdonságét az élet minden területén.

A társadalom életében csak egyetlen olyan jelenségcsoport létezik, ahol mindenkori újdonság önmagában vett értéket jelenthet, ez pedig a divat.

Könnyű belátni, hogy a társadalom művészeti értékrendszerének alapját a divat nem képezheti.

Mindaddig létezik tradíció, amíg léteznek hagyományos emberi közösségek. Család sem létezhet családi hagyományok, a múltra való emlékezés és a túlélés akarata nélkül. A társadalom alsó szintjei bizonyos mértékben akkor is fenntartják a tradíciót, ha a társadalom felső szintjének mozgalmai és intézményei annak megsemmisítésére törnek. A tradíció csak akkor veszne el, ha megszűnne a hagyományos család.

Az állandóan változó alkalmi családok civilizációjáról nincs mondanivalóm. Normális ember nem akarna olyan világban élni. Az a biológiai automaták társadalma volna, minden zsarnokság vágyálma, ahol bárki bárhová minden nehézség nélkül bármikor áthelyezhető. A disztópiák világában a helye, és ott is kell maradnia.

Ha a tradíció mindenkor az emberi élet eklatáns része lesz, a tagadóinak nemigen marad más, mint az elefántcsonttorony.

Az „elefántcsonttorony”, a művészetnek a világtól való teljes elzárkózása igazából még csak nem is utópia, hanem a céltalanság teljes beismerése. Nincs benne semmiféle „fensőbbség” csak felületes szemmel tűnik tiszteletre méltónak. Divatos „intellektuális” közhelyek közé burkolva mindig imponál a sznobizmusnak, és azoknak az alkotóknak is, akik első pillantásra nem veszik észre, hogy hamis pénzzel van dolguk.

De a lényeg még csak nem is az elzárkózás, az emberek „tömegétől” való irtózás.  Máson van a hangsúly. Az elefántcsonttoronyba húzódó művészetnek nincs küldetése. Ezzel persze tökéletesen tisztában is van, ezért igyekszik mindenféle társadalmi küldetést pejoratív színben feltüntetni. Ezért az elefántcsonttoronyba húzódók szükségszerűen tagadják a tradíciót is.

Az „elefántcsonttorony” zsákutca mivoltát kevesen ismerik fel. Pályájuk végén sem. Nem mindenki jut el odáig, hogy megalkossa a maga Jónás könyvét.

Az „elefántcsonttorony egy abszurd szituáció jelképe. Ha nincs tradíció és nincs küldetés – jövő sincs. Ebből pedig teljesen logikusan következik az állandó „művészet vége”, illetve „világvége” hisztéria.

A művészet világának vége mára üres közhellyé vált, aki hirdeti, az se hisz benne, hogy bármit is jelentene.

A művészet megszűnésének hisztériáját a piac és a média tartja üzemben. Üzlet ez manapság, amely egyértelműen a sznob közönséget vonzza. Éppen ezért próbálnak állandóan új életet lehelni belé. Az a groteszk helyzet állott elő, hogy a kanonizált művészet legújabb kori története bizonyos értelemben véve – állandó agónia.

Honnan származik a művészet megszűnésének torz „eszméje”?

Hegel egyik megjegyzése lenne a kiindulópont? A posztmodern írások erre esküsznek. Hegel lenne tehát az orákulum?

Más kérdés, hogy talán Hegel nem is a művészet „abszolút” végét, csupán az általa vizsgált művészeti felfogások és hozzáállások végét tételezte, amikor meg akarta érteni, hogy a történelem során miként változik a művészet társadalmi funkciója.

A művészet intézményi elmélete alapján álló művészet semmiféle tömegbázissal nem rendelkezik, nem is rendelkezhet, hiszen önmaga fenntartásán kívül semmiféle küldetése sincs. A világ és az ember semmilyen fejlődésében nem érdekelt. Rá van utalva a hatalomra. A politikai, vagy gazdasági hatalomra. Különben nem maradhat fenn.

Amire a legnagyobb szüksége van: a médiahatalom. Ha ez nem támogatja, vége van, nem maradhat fenn. Ráadásul: a társadalom mindennapi életétől idegen kanonizált művészetnek sokkal nagyobb szüksége van a média, mint a nagyközönség támogatására. Nagyközönség voltaképpen nem is létezik, csak szubkultúrák vannak.

A művészet intézményi elmélete alapján álló művészet kizárólag a hatalom támogatásával létezhet. Hatalom alatt itt túlerőben lévő médiahatalmat értek, csakis ez tudja elfogadtatni, a társadalomra oktrojálni az ilyesféle művészetet. A hatalom pedig senkit sem támogat ingyen. A támogatott művészet nézeteiben, megnyilvánulásaiban a hatalom elvárásaihoz igazodik, ennek ezer jelét látjuk ma is.

A „művészet vége” hisztéria egy önfelszámoló világ önfenntartó ideológiája. A művészet hivatali elméletének alapján álló művészet évezredekig szeretne fennmaradni, de közben folyamatosan harsonázna a művészet végéről.

Fennmaradhat-e?

Ez másoknak is szemet szúrt.

„Vajon a történelem vége nem csupán a történelem egy bizonyos elképzelésének a végét jelenti-e.” (Derrida)

Azt gondolom, Jacques Derrida a fején találta a szöget. Ez a történelemnek (és a művészetnek) egy olyan elképzelése, amely magában hordja saját végzetét. De ez nem általában a történelem, és egyáltalán nem a művészet végét jelenti. Csupán egy korszak elmúlását.

A történelem célja nem a jelen pillanat előidézése. A jelen csak apró fodor a történet hatalmas folyamának felszínén. A „modernség” a történelem folyamatában értelmetlen és értelmezhetetlen elv. Csapda. Leginkább – balfácánoknak.

Most pedig vizsgálódjunk a saját portánkon.

A gyakorlatilag hivatalosnak tekinthető álláspont szerint nálunk, a magyar irodalomban valamiféle „nyelvi fordulat” ment végbe, és a jelentéshordozó nyelv – azaz a mindennapi életben használt magyar nyelv – helyét az úgynevezett „jelentésteremtő nyelv” foglalta el.

Jelentésteremtő nyelv?

Nyilvánvalóan eufemisztikus kifejezés. A szépirodalom a nyelv művészete. Az írók és költők legelső kötelessége a nyelv tökéletes birtoklása, a lehetséges legszebb, legválasztékosabb, legpontosabb és leghatékonyabb nyelvhasználat.

A „jelentésteremtő nyelvet” használó irodalom ennek nyilvánvalóan nem tesz eleget, nem is akar. A művészet intézményi elmélete felhatalmazza a kanonizált irodalmat és költészetet, hogy használata helyett „teremtse” a nyelvet. Magyarán: az intézményi irodalom arra is felhatalmazást ad művelőinek, hogy műveiket ez erre a célra összetákolt, a hétköznapi nyelvhasználatban használatlan és használhatatlan műnyelven alkossák meg.

Ez persze nem könnyen fogadható el, erre kellenek az ilyesféle kenetteljes kifejezések, mint „jelentésteremtő nyelv”. A média és a hivatalos szakirodalom kitesz magáért az ilyesféle irodalom elismertetéséért, rájuk panasz aligha lehet.

A „jelentésteremtő nyelv”, mint irodalom és költészet formai alapelve, erősen vitatható. Mi a célja? Miféle ars poeticát, miféle küldetést hordozhat egy ilyen szemlélet? Vagy ilyenre nincs is szükség?

A „jelentésteremtő nyelv” a mindennapi élet valódi problémái elől való elzárkózás, az elefántcsonttoronyba való húzódás biztos jelének tűnik.

A felfogásban érintettek számára is nyilvánvaló, hogy egy ilyen szemlélet még alapos indoklással is nehezen fogadható el. Ezért a közelmúlt filozófiájában igen divatos „nyelvfilozófiai” érvekkel igyekeznek alátámasztani nyelvi felfogásukat.

Ide vezethető vissza a jelenlegi kanonizált líra és szépirodalom alapvető jellemvonása, amelyet Szathmári István a nyelv „felbomlásának” nevezett. A „nyelvfilozófiai” szemlélet az utóbbi évtizedek filozófiájában nagy teret kapott, nem biztos, hogy méltán.

A jelenlegi kanonizált líra nem illeszthető a magyar költészeti tradíciókba, azokból nem vezethető le. Kénytelen tagadni a tradíciót, ha meg akarja oltalmazni saját autonómiáját.

Kanonizált líránk zöme nem képes a hagyományos magyar líra által elvárt feltételeknek megfelelni, és nem is akar. Inkább hatályon kívül helyezné a magyar költészet témáit és formáit.

És még valamit.

A minőséget.

Most jön újra a kérdés:

Valóban végük lenne a narratíváknak?

Ugyan, mitől:

v     Véletlenül nem úgy tűnik, hogy az emberiség minden eddiginél nagyobb narratívában szerepel?

Folytatása következik.