Szerelem és líra - XLIV.

Negyvennegyedik rész

Ha a szerelem lényegét vizsgálom, ideje összegereblyéznem mindazt, amit eddig tudhatunk róla.

Amikor idáig jutunk, meglepődve konstatáljuk, hogy a szerelemnek – hagyományos értelemben véve – nincs szakirodalma. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem is írtak róla semmi fontosat. A későbbiekben – például Platón vagy Ficino nézeteit taglalva – megállapíthatjuk majd, hogy az emberi gondolkodás legjobbjai már régtől fogva tisztában vannak a szerelem egyetemes jellegével. A sommás megjegyzés csupán azt állapítja meg, milyen keveset tud a szerelemről az emberi kultúra azon intézménye, amit tudománynak nevezünk.

Meglepő a nevetséges kisszerűség, amivel a tudomány a szerelem jelenségét kezeli. A korábban dogmatikusan biblikus, manapság meg ugyanannyira dogmatikusan materialista tudomány láthatóan képtelen közelebb hatolni a szerelem lényegéhez. Ez igazából első körben a tudományos módszertan, mélyebbre tekintve meg a tudomány cél-és értékrendszerének súlyos kritikája.

A derék kartéziánus módszertan gyalogjáró elvei más téren is hajlamosak a részletek részletein rágódni, és figyelmen kívül hagyni a lényeget. Csak másutt a dolog nem mindig ennyire szembeötlő. Erre egyrészt a mindenkori ügyeletes teóriák uralma, másrészt eredendő fogyatékosságai kényszerítik a tudományt. Ezek közül néhányat már fentebb említettem. A belőlük fakadó kényszerűség „természetesen” vezet olyan ostoba következtetésekhez, mint amit korábban már idéztem: a nagy tekintélyű szociológus szerint a „modern szerelem” a rokokó arisztokraták szexuális kalandjaiból származik. Ha tovább akarnánk vinni a derék filiszter gondolatmenetét, olyan nevetséges kinyilatkoztatásokat kellene tennünk, hogy a jelek szerint Casanova emlékiratai többet árulnak el a szerelem lényegéről, mint a Rómeó és Júlia. A hasonló blőd állítások a tudományos logika alapján „tisztán” levezethetőek; a módszertan többi pontjának is eleget tennénk, eleget idézhetnénk tudományos szaktekintélyek értekezéseiből. Pontosan úgy járnánk el, ahogy a tudomány szokott, amikor a tudós bizonytalan: tizenegy ostoba állításból összetákolhatnánk egy tizenkettediket. Tőlünk meg mások idézhetnének; így hízna és puffadna tovább a tiszteletre méltó tudományos közmegegyezés…

Csak a szerelemről nem tudnánk meg semmit.

Azok az „eredmények” pedig, amelyek a szerelemre hivatkozva állatkísérletekre hivatkoznak, egyszerűen szánalmasak.

Itt jegyezném meg: nem áll szándékomben az állatok „alacsonyrendűségének” viktoriánus álláspontja felé kormányozni ezt a tanulmányt, ezért gyorsan megjegyzem: akkor sem tudnának meg semmit a szerelemről, ha a nevezett kísérleteket emberen ismételnék meg.

A szerelem lényegét hiába keressük a tudomány eredményei között.

Ennek azonban nem csupán a tudományos módszertan kicsinyessége az oka. Vannak itt alapvető dimenzió-problémák is; a tudomány – azaz a szaktudományok összessége – nem tud, és nem akar bizonyos dimenziókba behatolni eszközeinek és módszereinek elégtelensége, céljainak tisztázatlansága és alapvető óvatossága miatt. Utóbbit talán gyávaságnak is nevezhetjük.

A célok tisztázatlansága azonban egy sokkal súlyosabb problémát is jelez: ez pedig tudomány és etika mélyen rejtőző konfliktusa.

 A tudomány emberellenes – azaz etikátlan – „eredményeit” nemcsak az atombomba fémjelzi. Egyre kevésbé téveszt meg bennünket a tudományos kongresszusok szertartásossága. Az ott százával összegyűlt öregurak jól neveltek, igen képzettek, sok nyelven beszélnek, roskadnak a díjaktól és elismerésektől; de csillogó intellektusuk gyakran olyasféle alkotásokban merül ki, amelyek veszélyeztetik más emberek életét, jólétét, egészségét, békéjét és biztonságát. Ezek a konferenciák hasonlatosak régi bíróságokhoz; ahol a bírák kényesek voltak tanultságukra és jólneveltségükre – és választékos udvariasság kíséretében ítélték borzalmas csonkításra és kínhalálra embertársaikat.

A „tudományos haladás” olyan problémákat halmozott fel a Földön, amelyek fenyegető következményeivel képtelen megbirkózni.

Nemcsak a természettudományok etikai megalapozottsága kérdéses, a társadalomtudományokban semmivel sem jobb a helyzet. Legfeljebb itt nehezebben megfogható az erkölcsi probléma, mert ezek nem állítanak elő, és nem találnak fel olyan eszközöket, amelyek kézzelfogható valóságukban emberellenesek; de ez itt megfogalmazott elvek és axiómák gyakran nem kevésbé kártékonyak. Akad olyan tudományág, amelynek már a legalapvetőbb kiindulópontja is teljesen erkölcstelen.

Hogyan is tudhatna bármit a tudomány a szerelemről, ha etikai fogyatékosságai vannak?

A tudomány gyökeres etikai forradalma lassan időszerűvé válik, nélküle semmi esélye sincs a szerelem lényegének feltárására. A tudomány gyökeres etikai forradalma azonban nem csak a tudomány terén érezteti majd a hatását; alapjaiban változtatja meg az egész földi életet. Gyanítom, ilyen forradalom nélkül az emberi civilizáció sem tud előbbre jutni.

De nem szabad elfelejtenünk: a tudomány egy esetleges gyökeres etikai forradalom következtében sem fog soha annyit tudni a szerelem lényegéről, mint a jó szerelmi líra.

 Folytatása következik.