Szerelem és líra - XXIV.

Huszonnegyedik rész

Kényes ponthoz érkeztünk.

Egyáltalán mi tartozik a szerelmi líra illetékességi körébe, mivel foglalkozik?

Hogy a szerelem – alapvető azonossága mellett – koronként más és más alakot ölt, talán nem szükséges különösebben bizonyítani.

(Sajnos, tévedtem, szükséges. Kaptam egy hozzászólást, ami még az emberi fejlődést is tagadja. Ezt természetesen nem fogadhatom el, hamarosan a sorozat egyik következő részében felelek rá.)

A szerelmi líra is koronként eltérő témát érint. A vérbő antik szerelmi költészettől például nagyon távol áll Francesco Petrarca éteri tisztaságú lírájának világa.; az európai fűzfaköltészet közös őse.

Nagyon is élvezetes lesz majd a szerelmi líra különféle megnyilvánulásaival foglalkoznom, előbb azonban még azt szükséges tisztáznom, mi is tartozik voltaképpen a szerelmi költészet tárgyához.

Látszólag egyszerű a válasz, a gyakorlatban azonban ez egyáltalán nem egyértelmű.

Rögtön megértjük a probléma lényegét, ha elgondolkodunk azon, vajon miért is annyira unalmas a színdarabok szerelmi jeleneteinek zöme. Az ilyesmi a rendezők rémálma, igen gyakran húzzák, csonkítják, átírják – amivel általában sikerül is még jobban elrontaniuk.

Mi a baj?

A szerző vagy a rendező az esetek zömében nincs tisztában azzal, hogy a szerelemnek több dimenziója van; a szerelem témáján belül elkülöníthetjük a meghitt közszférát és az intim magánszférát. A kettő közötti átmenet nem mindig egyértelmű.

Miről is van szó?

A líra ókori forradalma hozta létre a költészet sajátos személyességét, megteremtette a személyes lírát. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a lírai személyesség abszolút személyesség volna, sem pedig azt, hogy a személyesség ne volna közügy.

Hogy világosabb legyek, visszatérnék a színpadi analógiához. Lépésről lépésre próbálom megvilágítani a problémát.

Ha valahol két asztalt összetolunk, és arra felállva a jelen lévő nézők számára dialógusba kezdünk, amit ott előadunk nem magánügy. Egészen egyszerűen azért nem az, mert a nyilvános előadás szándékával lépünk fel. Ehhez nem feltétlenül szükséges napjaink valamelyik számítógéppel vezérelt, betolható, liften vagy sínen mozgó színpadok sokaságával rendelkező színháztechnikai létesítménye, elegendő egy asztal vagy dobogó, a Peter Brook-féle üres tér, vagy két fa köze is. Attól, hogy nyilvános előadásra szánjuk, tudomásul kell vennünk, hogy sem a beszédünk, sem az elhelyezkedésünk, sem pedig a mozgásunk nem lehet ugyanolyan, mintha csak a magánéletben beszélgetnénk. Attól, hogy nyilvános előadásba kezdünk, minden más lesz.

Attól, hogy a színpadon megjelenített beszélgetés nem csupán a két szereplőre, hanem minden emberre tartozik.

Ez azonban még nem minden.

Előfordul a színházban az a rendezőt bosszantó, direktort infarktus közelébe kergető szituáció, amikor a közönség tagjai – neveltségi szintjüknek megfelelően – ásítozni, társalogni, ropogtatni, zörögni, mobiltelefonálni kezdenek, aztán szép lassan távoznak a nézőtérről.

Az előadás nem köti le őket. Hiányzik egy igen fontos tényező: az érdekeltség.

Hiába nyilvános az előadás, valami hiányzik, ami a nézőkben visszhangot verne, ami elcsendesítené, feszült figyelemre késztetné őket. A színjáték nem érte el a célját, a téma nem tudott a közönség tagjainak egyéni ügyévé, a publikum közügyévé válni.

A szerelmi jeleneteknél ez sűrűn bekövetkezik, mert a téma megmarad a szereplők intim személyességének szintjén, nem képes közüggyé válni.

De te fabula narratur…

Rólad szól a mese.

A Te ügyedről van szó…

Vigyük az analógiát át a líra területévé. A líra természetesen a személyességnek egészen másfajta territóriumát fejezi ki, mint a színház. A személyesség azonban nagyon is nyilvános lehet a lírában, hiszen a líra is az emberi lényeget fejezi ki.

A vers is a nyilvánossághoz szól, pusztán attól, hogy a nyilvánosság számára írják. A nyilvánosság számára szóló lírai személyesség azonban nem lehet elszigetelt személyesség, akkor ugyanarra a sorsra jut, mint az érdekeltség nélküli színi előadás.

Akkor tölti be a feladatát, ha a benne foglalt személyesség a személyességek egész sorát képviseli, ha más lelkekben visszhangot verve a közös világhoz tartozás érzését erősíti. Ha az olvasó, a befogadó úgy érzi, saját személyes érzéseit, legféltettebb titkai, örömeit és félelmeit fejezi ki; ha ködös és kifejezhetetlen érzelmeit és gondolatait öltözteti szavakba a vers.

Ezt neveztem meghitt személyességnek.

A szerelem a meghitt személyesség egyik legfontosabb területe, mindenki érintett benne, a szerelmi lírában foglalt személyesség minden tiszta szerelmet képvisel; egyszerre fejezi ki a létező összes tiszta szerelmet, illetve az emberiség egyik legnagyobb élményét, „a” szerelmet.

A szerelem üzenete minden emberre tartozik, megvannak azonban a közszférához tartozó személyesség határai. A határokon túl az intim személyesség birodalma húzódik, ahová a köznek bejárása nincs. Nem is lenne ízléses oda bekukkantani.

Az intim személyesség a személyiség belső autonómiájának fontos része, semmiképpen sem lehet nyilvános. Ez voltaképpen a személyes térnek a lelki síkok felé való kiterjesztése.

Természetesen nem kizárólag a szexualitás tartozik ide, de talán az a legszembeötlőbb.

Rossz költők – minden korban ide sorolandó a poéták zöme – ezt nem mindig akceptálják. Az irodalom egyik ősi tévútja – a mindenáron „újat hozás”, „tabudöntögetés” elsősorban dilettánsokra jellemző viszketege – arra kényszeríti őket, átlépjék a határokat.

Ebben persze semmi új sincs, de az ízléstelenségek elkövetői általában forradalminak, merésznek, modernnek képzelik magukat.

Nem is egy olyan kanonizált költőnk van, aki a „modern merészség” pózában tetszelegve kedvesének puncijáról, pinájáról, picsájáról (mindegyik előfordul) stb. zengedezik. Most mellékes, hogy ennek oka kamaszos önelégültség, exhibicionizmus vagy kapuzárási pánik.  Modernnek érzik magukat, pedig ebben semmi modernség sincs. Megsértik az intim személyesség határait, giccset „alkotnak”. Nem nagyon szeretek erre példákat hozni, egyet azonban ideteszek – a szelídebbek közül. Az alábbi téma kortárs magyar kanonizált költő verséből való:

„a Teremtőnk testén
megráng Szent Sebestyén,
akár egy színpadon,
s végsőt ráng a faszom,
pinád, dúlt szenvedéllyel.”

A nemi szervek nem képezik a meghitt személyesség részét.

Folytatása következik.