Szerelem és líra - XXV.

Huszonötödik rész

Természetesen nem a nemi szerveket jelentő trágár kifejezések puszta emlegetése teszi gusztustalanná a fenti verset; ez talán még az intim személyesség része is lehetne – egy párkapcsolaton belül. A nemi szervek trágár elnevezései tabuszó-mivoltuknál fogva váltak trágárságokká, éppen úgy lehetnek a meghittség kifejezései, mint bármi más – de kizárólag egy konkrét szerelmi kapcsolaton belül. Nyilvánosságra hozataluk megfosztja a szóban forgó kapcsolatot intim személyességétől, kiüresíti a kapcsolat érzelmi alapjait; és a szexualitást – ami normális körülmények között a szerelem elidegeníthetetlen része – az érzelmi alapok helyett valami merőben más viszonyrendszer fennhatósága alá helyezi, éppen úgy, ahogy ez a prostitúció esetében történik.

A költészet ilyen esetben tulajdon feladatkörét támadja, önmaga árulója lesz, és mint ilyen, mindenféle meghitt személyesség kifejezésére is teljesen alkalmatlan.

A szerelem az emberi társadalom legfontosabb összetartó erőinek egyike. Mint ilyennek, elsősorban érzelmi fedezetre van szüksége. A társadalom legfontosabb összetartója – minden ellenkező híreszteléssel, tudományos vélekedéssel, dogmával és propagandával ellentétben – az emberi érzelmek birodalma. Az érzelmekkel tudomány, politika, de még a filozófia is mostohán bánt az utóbbi évezredek során. Igazi jelentőségük megértése csak az utóbbi évtizedekben kezdődött.

Az érzelmek az emberi lényeg legfontosabb rétegeihez tartoznak, kézzelfogható valóságuk nincs. Kifejezésükre egyedül a művészet hivatott; voltaképpen ez a művészet legfontosabb funkciója.

A művészet az ember legsajátabb tulajdona, éppannyira hasznos, amennyire hasznos az ember önmaga számára.

Hétköznapi, röghöz kötött szempontból nézve — ahogy Nicolai Hartmann írja, éppen a legmagasabb dolgok tűnnek haszontalannak, de az emberi lét távlatait egyedül ezek teremtik meg.

A művészetre mindenütt és mindenkinek szüksége van — akkor is, ha nem tud róla, hiszen a művészet talán a legfontosabb azok közül a dolgok közül, amelyek az embert a világ csúszómászó, repülő, úszó, kérődző vagy ragadozó teremtményeitől megkülönböztetik. A művészet az emberi identitás számára általános és ésszerű szükséglet. Hegel szerint nemcsak ünnepi foglalatossága az embernek; de ez az egyetlen, ami a hétköznapok emberi-erkölcsi problémái közepette is a jó iránytű tévedhetetlenségével igazít el mindenkit, akinek van rá szeme, füle és lelke.

A művészet felelőssége pedig hallatlanul nagy. Lényegében a művészet az emberi kultúra azon része, amely az emberi lényeg, azzal emberi érzelmekben, közösségekben testet öltő emberi mivoltunk fennmaradásáért felelős.

Ezért önmagában rossz és erkölcstelen minden olyan divatos “művészi” szemlélet, amely a színpadi tevékenység homlokterébe a negatívumot, az emberi távlatok hiányát, az emberi élet értelmetlenségét állítja. Az ördög – ahogy Hegel mondja – esztétikailag hasznavehetetlen figura.

Emberi távlatok szépség és igazság egységében rejlenek. A rút a szépség viszonylag teljes hiánya, amelyben esztétikum nincs jelen (Sík Sándor), az igazán rút — mint ami az emberi lényeggel ellentétes — esztétikán kívüli jelenség.

Nem hagyhatom említés nélkül a napjainkban esztétikai és kulturális téren uralkodó zűrzavart. A XX. század esztétikai felfogása amúgy sem volt soha egységesnek mondható, most azonban már kifejezetten káoszról beszélhetünk. Az értékek zűrzavarának részben okozója a technológiai fejlődés is: a zömében a XIX. és a XX. századból származó elvrendszerek és filozófiák még napjainkig sem tudták integrálni az emberi kultúra fejlődésében bekövetkezett óriási változások nyomán keletkezett új körülményeknek a kulturális értékekre vonatkozó következményeit. A fejlődés túlságosan gyors: mire a fotóművészet polgárjogot vívott ki magának, már a film volt soron, majd ugyanennyire felkészületlenül érte az esztétikát a videó, a számítógép, majd — éppen napjainkban — az Internet megjelenése az esztétika érdeklődési körében. Emellett a hagyományos, már korábban kodifikált művészetek is olyan sokféle irányba ágaztak-bogaztak el, hogy esztétika legyen a talpán, aki képes értékesnek és értéktelennek a mezsgyéjét kijelölni.

Az sem teljesen biztos, hogy nem kell majd a jelenleg uralgó értékítéleteken jelentős változtatásokat tenni — esetleg visszamenőleges hatállyal is. A jelenleg Magyarországon eluralkodott esztétikai értékítéletek több szempontból is eltérnek a más európai országokban kialakult szemlélettől — azoknál lényegesen egyoldalúbbnak mondhatók. Másutt aligha általános, ha az irodalmi értékszemlélet némely esetekben műfaj-specifikus, vagy ha csak néhány — másutt esetleg pusztán szubkulturális jelentőségű — irányzat alkotásai kapnak helyet az irodalmi vagy művészeti érték kategóriáin belül.

A szocialista éra idején bizonyos művek nem jelenhettek meg — ennek visszahatásaként azonban már a nyolcvanas évek óta olyan szemlélet alakult ki, mintha egyedül az ilyen típusú művek volnának a lehetséges értékhordozók. A kincstári optimizmusra sarkalló kádári-aczéli irodalompolitika visszahatásaként a pesszimizmus mélységes bugyrai tárultak föl — mintha az optimizmus és mindenféle humanizmus egyenesen irodalmon kívüli kategóriává vált volna. Ez a szemlélet minden szinten megteremtette a maga utánzóit, sznobizmusát — oka lett annak, hogy amint a kádári időkben volt, manapság is létezik “hivatalos” irodalom, s ennek sincs több olvasója, mint az akkorinak volt. A korabeli magándokumentumok olvasók nélkülieknek nevezik az akkori irodalmi folyóiratokat, a mai kanonizált verseskötetekről meg olykor tulajdon szponzoraik ismerik el a nyilvánosság előtt, hogy nem olvassák őket.

A belterjesség tehát megmaradt, csak irányt váltott. Az is a régi beidegződésekre emlékeztet, hogy az irodalompolitika a legnagyobb példányszámú napilapok hasábjain teszi közhírré irodalmi reprezentánsainak legapróbb nyugati sikereit is: például azt, ha valamelyikük valamely színdarabját egy angol színház bemutatja. A premier körülményeiről a magyar sajtó mélyen hallgat: az illető színház London valamelyik elhanyagolt külvárosában található, a nézőtéri férőhelyek száma pedig az ötvenet sem éri el. Egyéb körülményekről meg éppen illetlenség lenne nyilatkozni: ki pénzelte az előadást, milyen mértékben kellett a darabot a színpadképesség érdekében átdolgozni, stb.

Irodalomtörténeti távlatok szemszögéből nézve hajmeresztő elvek kerültek elfogadásra. Kiderült, hogy az epikus műben és a drámában éppenséggel a cselekmény, a jellemek, valamint az epikai, illetőleg a dramaturgiai szerkezet az, amely “ma már” a legkevésbé fontos, amely leginkább elhagyható. Az elbeszélő művészek lebilincselő mesélni tudását a “szabad asszociáció”, az érdekes fordulatokat az “intertextualitás”, a szövegkohéziót pedig a “belső utalások” pótolják — amely elvek nyilvánvalóan a belterjessé válás álnevei. Kiváló példa mindez arra, miként lehet megtalálni egy igazán nagy hagyományokkal rendelkező művészeten belül is a kisszerűvé válás lehetőségét.

Folytatása következik.